Amikor reggel felébredtem, kitártam az ablakot. Olyan volt a napsütés, mintha a madárcsicsergés fényesítené az eget, a szilva- és mandulafák virágoztak a völgyben, csodaszép, illatos napunk volt. Én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal - pár nap alatt megváltozott minden. Egyik könyvem sem érdekelt aznap.

Hogy én mégis törődnék a szépséggel, vidámsággal? Mint Édes mama? És mi lesz így a tudománnyal? Hogy Ármin nem akar elvenni, csak összeadni Floriannal? Akire nem és nem akarok gondolni most.

Leszaladtam reggelizni, ahol paprikásan összevesztünk az öcsémmel. Aztán Pavel összeveszett Papával is, mert közölte, hogy nem megy vissza az iskolába a városban, inkább kalóznak áll. Papa szerint ráér beszerezni a kötelező papagájt és fülkarikát, falábat, ha már befejezte az iskolát. Édes mama azt mondta, hogy kevés tiszteletre számíthatnak azok a kalózkapitányok, akik gyömbéres süteménnyel szeretik az esti meleg tejet, de igazán nem akar a fia álmai elé állni. Pavel felháborodott, hogy nem vesszük komolyan, és evett még egy szelet sonkát kaláccsal.

Úgy szeretném, ha ma letisztulna minden... Valahogy egyre nagyobb a zavar bennem.

Indultunk a főtérre a húsvéti városi ünnepségekre, és a szokott őrült családi készülődés vette kezdetét. Édes mama szaladt az emeletre az egyetlen rózsaszín ruhájáért, Pavel duzzogva felvette a háromszögletű fekete kalap helyett a világos tavaszit, Papa pedig irányította a többieket a nagy kosarakkal a hintó körül. Amikor én elkészültem, kinéztem a verandára, a kikelő virágaimra. Talán ott lesz egy kis nyugalom, pár csepp magamra. De nem volt.
Ott találtam Floriant, tétován, óriás csokorral.
-”Napsugár, beszélhetnénk?”
-”Florian, zavarban vagyok.”
-”Napsugár, annyira hiányoztál! Gyerekkorom óta szeretlek. Én nem vettem észre, hogy megbántottalak. Ne haragudj.”
Egyáltalán nem emlékeztem abban a pillanatban, hogy miért is haragudtam meg korábban Florianra.
Odafordultam hozzá, és nem tudtam mást, csak a szemébe nézni.
Életem első csókját éltem át húsvét hétfő gyönyörű reggelén.