Egy fura gondolat ütött szeget a fejembe. Tegnap a Sürgő házban jártam, Sürgő nénivel konzultálni némi kötött ingecskékről és cipőcskékről, amikor Sürgő bácsi lépett a szobába. Nem is lépett: zuhant. Átesett a küszöbön.

• Ó, te sokballáb… - sóhajtott fel Amálka. - Megütötted magad?
• Dehogy, csak rosszul láttam a küszöböt. Vagy a szőnyeget. Néha összecserélem. - mondta a bácsi, amíg felfelé tápászkodott a szőnyegről. - Kérdezni akartam, hogy rakjak-e tüzet nektek a kandallóba.
• A világért se, drágám. Menj csak inkább, etesd meg a madarakat.

Sürgő bácsi vidáman kisietett a szobából. Aztán visszatette a kilincset a helyére, amit menet közben kirántott.

• Olyan jószándékú, de olyan ügyetlen! - mosolygott utána a felesége. - Mindig segíteni akar, de mindig óriási kavarodás a vége.

Lehet, hogy Sürgő bácsi járja titokban a városkát, segítő szándékból, és kuszál össze mindent? Nem mertem Amálkát megkérdezni, mert ha így volna is, úgy látszott, ő nem tud róla. Talán előbb Frufruval vagy Oleggel kellene megbeszélnem. Vagy járjak utána egyedül?

Amíg gondolataimba merülve sétálgattam hazafelé, újra Cukorpálca kisasszony háza mellett vitt el az utam. Talán mégis a kísértetek tehetnek minderről? Ahogy eszembe jutottak, felpillantottam az ablakra. Megértitek, kedveseim: semmiképpen nem mentem volna be, mielőtt Oleggel beszéltem volna, és Frufru is megbántódna, ha nélküle indulnék felfedező-útra, de a kíváncsiság nem engedett be nem kukucskálni.

Ahogy számítottam: a lányok ott voltak. Szép, régimódi, piros és zöld ruhájukban, egy szőke és egy barna fej hajolt a játékasztalka fölé, és dominóztak. Hirtelen a szőke, akit a másik Karamellának szólított, felnézett rám, és megismert. Ijedten tűntek el újra mindketten. Elgondolkodva sétáltam haza.