Újabb vendég érkezett a városkába, ha csak átutazóba is: Nyikolaj, Diótörő herceg öccse. Szintén csinos, magas, jóvágású férfi, de nem olyan méltóságteljes, mint a bátyja. Sőt, mintha mindig huncut fény csillogna a szemében.
- Mivel foglalkozik, kedves Nyikolaj? - kérdezte Oleg vacsoránál.
- Kedves bátyám, elmesélhetnéd a vendéglátóinknak, hogy mivel is foglalkozom. - fordult Diótörőhöz Nyikolaj. Úgy tűnt, a herceg kényelmetenül fészkelődik.
- Az öcsém a szórakoztatóiparban érdekelt.
Elfojtott kuncogás az asztal végéről.
- Igazán? - kérdezte Oleg. - Ez igazán érdekes terület.
- El sem tudja képzelni, mennyire. Jövedelmezőnek is mondhatjuk. A családban hagyománya nagy van ennek a munkának.
Diótörő pipacsszínűre pirult. Látszott, hogy szeretné elterelni a beszélgetés fonalát. Meg is ragadta.
- Mikor beszéltél utoljára Marikával? - fordult az öccséhez.
- Kicsoda Marika? - kapcsolódtam a beszélgetésbe én is.
- Marika a kishúgunk. - jelentette büszkén Diótörő herceg. - Balett-táncosnő.
- Marika egy csoda. - Nyikolaj arca ellágyult, először, mióta megérkezett. Látszott, hogy ebben a dologban egyetértenek. - Párizsban táncol. Ünnepelt tehetség, a tánc az élete. Olyan könnyű és kecses, mint egy tollpihe a víz tükrén.
Álmodozva néztem rájuk. Sosem láttam még balett-előadást.
- Nem lehetne meghívni Marikát egyszer felénk? Csodálatos lehet az a tánc.
Oleg megfogta a kezem az asztalon, és megszorította.
- Egyszer elviszlek egy balettre, Zizi. Nagyon fogod szeretni.
Rámosolyogtam.
- Köszönöm.
A testvérek ezután nem sokkal elköszöntek tőlünk. Még volt néhány meghívásuk erre a napra.