Ma délelőtt, miután Oleg elindult munkába, Margot elfoglalta főhadiszállását a konyhában, Fanni pedig felment az emeletre a függönyöket porolni (ne kérdezzétek, én sem értem: múlt héten mosta ki őket, hihetetlenül tiszta leány), újra előkészítettem a karamellás kekszeket az étkezőben, tettem melléjük néhány vaníliás és áfonyásat is a biztonság kedvéért, és így szóltam a levegőbe magam elé.
- Nos, kis drágám, nem szereted a karamellásat?
- … - csend fogadta a kérdést, és tétován csoszogó lábacskák hangja.
- Semmi baj, van másmilyen ízű is. Csak meg kell kóstolnod.
Az aprócska, kunkori nózi, a hatalmas kék szemek óvatosan megjelentek a tálalószekrény mellett. A szeplők megint pirulásba burkolóztak.
- Én a karamellásat szeretem a legjobban. - mondtam neki. - Szerintem tejjel a legfinomabb, pedig egyébként nem nagyon szeretem a tejet.
A kék szemek hol engem, hol a sütiket bámulták. Majd kis gazdájuk lehorgasztotta a fejét.
- Nem szabad belecsipegetnünk semmibe. - aranyos kis csengettyűs hangja volt.
- Sót tenni a kávéscsuporba viszont szabad? - mosolyogtam rá.
- Azt szabad, néha… - vigyorgott rám. - Ha tudjuk, hogy jó sülhet ki belőle, akkor szabad egy kis kavarodást okoznunk. Nagyon jókat nevetünk rajtuk!
- Egy idő után mi is jókat nevettünk. - hagyom rá. - A sütiket viszont meg kellene kóstolni, ha szeretnéd, mert direkt neked készítettem ki őket. Így szabad őket megkóstolni?
- Hát… igazából nem is szabadna látnod engem.
- Ez most már mindegy, nem igaz? Hiszen látlak. Nagyon helyes kis manócska vagy, igazán nem bánom, hogy találkoztunk. Én Hortenzia vagyok.
- Tudom. - mosolyodott el újra. Igazán aranyos mosolyú kis gazfickó. - Itt vagyok egy ideje.
- Téged hogy hívnak?
- Janikának. - fintorodott el. - Nem valami jó név. Sokkal érdekesebbet szeretnék.
- Megbeszélhetjük, hogy szólítsalak, ha eszünk egy pertu-sütit. - csalogattam.
- Olivér is lehet? - csillant fel a szeme.
- Hát hogyne, drágám. Olivér.