• Azt hiszem, megismerkedtem egy karácsonyi manóval. - meséltem óvatosan reggel Olegnek.
• Értem drágám. Kérek még egy kis forró kávét. Köszönöm.
• Mondom: manó. - erősködtem.
• Mondom: kávé. - ő is.
• Oleg. A felfordulást ők okozzák a városban. Mikulás manócskái közül jó páran idelátogattak, és egyszerre okoznak zűrzavart és karácsonyi hangulatot, hoznak káoszt és szeretetet.
• Hortenzia, miről beszélsz, egyetlenem?! Megőrültél nekem, kora reggel, amikor még közel sem ittam elég kávét ehhez?
• Olivérről beszélek, természetesen. Eredetileg Janika, de azt nem szereti.
• Olivér, aki Janika. Hogyne. - Oleg óvatosan letette lekváros pirítósát az asztalra, és vett egy mély levegőt. - Zizi, ha egy percen belül nem kezded az elején az egész történetet, és mesélsz valami érthetőt az egészből, én felállok, a hivatalban kávézom, és délben újból próbálok veled értelmesen beszélni.
• Jó. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor… - itt tartottam, amikor Olivér szégyenlősen besomfordált az étkezőbe.

Oleg magára borította a forró kávét.

• Na ugye.

Ettől a ponttól a történtek remek lendületet vettek. Oleg és Olivér csodásan kijönnek, fertályórán belül már együtt hasaltak az asztal alatt, ahol Oleg megpróbálta részletesen bemutatni, hogy milyen kisvonatot képzelt el a szobába. Olivér épp olyan lenyűgözve hallgatja a meséket a mi életünkről, mint mi az övéit a játékkopácsolásról és csínytevésről.

• Most már csak azt nem tudom, hogy kik kísértenek Cukorpálcika kisasszonynál… mondtam bele a levegőbe, és mindkét fiatalember elnémult.