Jaj. Ó, jaj. A gyomrom. Oleg csak kuncog, de megjárja, mert neki meg a feje fáj. A tegnapi mulatságon én nem ittam semmi erőset, csak éjfélkor egy korty pezsgőt, de ő alaposan megünnepelte a gólyahírt. Most fogja a fejét, és kicsit kótyagos, míg én inkább a gyomrom fogom. Az nem a legbiztosabb mostanában, különösen reggelente. Tegnap pedig alaposan kivettem a részem a lakomából. Mit is tehettem volna! Tudom, hogy nem a legkifinomultabb étel, de nagy kedvencem a tésztagyűrűben sült kolbászka, sosem tudok neki ellenállni, lehetőleg sok mustárral. Megettem belőlük vagy egy tucatot. Most meg persze jajveszékelek. Együtt Oleggel, mert együtt vagyunk jóban, rosszban, és ez most határozottan az utóbbi.

Tudjátok, ki járt felénk ma reggel? Olivér, a kismanó. Kicsit szomorkodott, mert lassan búcsúzniuk kell. Azt mondta, még öt napja van, utána indulnak vissza az Északi Sarkra. Én is bánatosan simogattam a fejét, és rutinosan egy citromos szeletet tömködtem a szájába közben. A kekszeket szereti, és leginkább a savanykás és sós ízeket - úgy látszik, hogy azokból jut nekik kevesebb. Azt mondja, hogy őszintén szólva néha unja már az édeset.

Játszottunk együtt egy játszma dominót, hogy felvidítsuk. Megígérte, hogy este visszanéz, ha játszom neki a zongorán. Milyen jó lenne megtanítani zongorázni Olivért! Persze, nem marad elég ideig hozzá.

Azt hiszem, visszafekszem egy kicsit délután. Hajnalban jöttünk haza, és hát a reggelünk nem volt éppen pihentető a rosszullétekkel. Csinálok mindkettőnknek egy-egy jó erős kávét, aztán irány az ágy, amíg jobban nem leszünk. Viszlát holnap, drágáim!