Egy fura gondolat ütött szeget a fejembe. Tegnap a Sürgő házban jártam, Sürgő nénivel konzultálni némi kötött ingecskékről és cipőcskékről, amikor Sürgő bácsi lépett a szobába. Nem is lépett: zuhant. Átesett a küszöbön.

  • Ó, te sokballáb… - sóhajtott fel Amálka. - Megütötted magad?
  • Dehogy, csak rosszul láttam a küszöböt. Vagy a szőnyeget. Néha összecserélem. - mondta a bácsi, amíg felfelé tápászkodott a szőnyegről. - Kérdezni akartam, hogy rakjak-e tüzet nektek a kandallóba.
  • A világért se, drágám. Menj csak inkább, etesd meg a madarakat.

Sürgő bácsi vidáman kisietett a szobából. Aztán visszatette a kilincset a helyére, amit menet közben kirántott.

  • Olyan jószándékú, de olyan ügyetlen! - mosolygott utána a felesége. - Mindig segíteni akar, de mindig óriási kavarodás a vége.

Lehet, hogy Sürgő bácsi járja titokban a városkát, segítő szándékból, és kuszál össze mindent? Nem mertem Amálkát megkérdezni, mert ha így volna is, úgy látszott, ő nem tud róla. Talán előbb Frufruval vagy Oleggel kellene megbeszélnem. Vagy járjak utána egyedül?

Amíg gondolataimba merülve sétálgattam hazafelé, újra Cukorpálca kisasszony háza mellett vitt el az utam. Talán mégis a kísértetek tehetnek minderről? Ahogy eszembe jutottak, felpillantottam az ablakra. Megértitek, kedveseim: semmiképpen nem mentem volna be, mielőtt Oleggel beszéltem volna, és Frufru is megbántódna, ha nélküle indulnék felfedező-útra, de a kíváncsiság nem engedett be nem kukucskálni.

Ahogy számítottam: a lányok ott voltak. Szép, régimódi, piros és zöld ruhájukban, egy szőke és egy barna fej hajolt a játékasztalka fölé, és dominóztak. Hirtelen a szőke, akit a másik Karamellának szólított, felnézett rám, és megismert. Ijedten tűntek el újra mindketten. Elgondolkodva sétáltam haza.

dsc_0103.jpg

Szerző: Démétér  2016.12.13. 13:00 Szólj hozzá!

Úgy döntöttem, ma is felkeresem Sürgő nénit. Tegnap a vonatozás előtt össze is tegeződtünk, így mostantól Amálkának szólítom - bár nehéz lesz, annyira megszoktam a Sürgő néni nevet. Karácsonyra szeretnék még néhány apróságot kötni, és tőle szeretnék még néhány mintát kérni. Krémszínű és levendula fonalra gondoltam.

Mielőtt indulhattam volna a nénihez - ó, bocsánat, látjátok drágáim, már el is felejtettem - Amálkához, bekopogtatott Frufru. Nem hozta a piciket, és nélkülük mintha nem is ragyogna annyira.

  • Bubutól te is megkaptad a magadét? - kérdeztem.

Frufru elnevette magát.

  • Látod, hogy te is Bubunak hívod?
  • Ó, hogy…
  • Persze, hogy veszekedett velem. Nem tudom, hogy miért ilyen félős nyulak a párjaink, meg is mondtam neki. Sőt azt is, hogy vissza akarok menni. Meg kell nyugtatni azt a két ijedős lányt.
  • Frufru, ne! Én is szívesen visszamennék, de a férjek leszedik a fejünket a helyéről, abban biztos lehetsz.
  • Ne legyél te is gyáva, Hortenziám, sosem voltál. Kicsit kelekótya néha, de nyuszi soha.
  • Én beszélek előbb Oleggel. Vissza akarok menni, de nem titokban.
  • Hát, lehet, hogy igazad van…

Ebben szépen megegyeztünk, és így megnyugodva mehettem Amálkához. Már egészen megszoktam, hogy a cipőimet a kinti hóból, a kesztyűmet az esernyőtartóból és a kalapkát a legnagyobb konyhai réztálból kell összeszednem. Frufru csak forgatja a szemeit, pedig látom, hogy ő is Pötty sáljában indult el ma.

Ez a sok kavarodás tulajdonképpen inkább szórakoztató. Ha belegondolok: a káosz első jelei vezettek el Sürgő nénihez, és milyen jó dolog, hogy rátaláltam! Egyre több időt töltök Frufru barátnőmmel és ikrecskéivel is. Oleggel pedig akkorákat nevetünk, amikor a sok kuszaságot kibogozzuk!

Szerző: Démétér  2016.12.12. 13:00 Szólj hozzá!

Csoda, hogy az adventi vonatozásra elengedett Oleg. Nagyon mérges rám.

  • Nem vagyok már kislány! - védekeztem.
  • Akkor ne is viselkedj úgy. - mondta tegnap, és aztán ali szólt hozzám egész este.

Igenis visszatartottam a könnyeimet. Nem történt semmi bajunk!

Bárhogy is: ma indul az adventi vonatozás, a sok feladat és a boldog arcok talán elterelik a figyelmem. Reggel előkészítettem a Sürgő nénivel együtt megkötött szépségeimet. A hölgyeknek készített kabátkákat, karmantyúkat barackszínű papírba csomagoltam, az urak kesztyűit és sáljait barnába. A kislányoknak-kisfiúknak kötött holmikat sokáig dédelgettem. Milyen bájos lenne bennük egy fürtös, tejfehér bőrű apróság! Megráztam magam: nem akarok érzékenykedni. Különösen most, amikor Oleg úgyis mérges rám, amiért beszöktem a kísértetházba.

Egy pillanatra elgondolkodtam: nem kellene valami aprósággal meglepni a két lányt abban a magányos házban? Mit ad ajándékba az ember egy kísértetnek?!

Ma valahogy nagyon könnyen elterelődik a figyelmem. Visszatértem az apró ruhácskákhoz, és krém- meg levendulaszínű papírba csomagoltam őket. Oleg megjelent két óriási fonott kosárral, némán megsimogatta a hajam, adott egy puszit a hajamra, és elkezdett pakolni, hogy indulni tudjak az ajándékokkal. Már megint sírnom kell. A nyakába borultam.

  • Ne haragudj! - suttogtam.
  • Te se. Semmi baj. Nagyon megijesztettél, hogy valami bajod eshet. - és megcsókolt.

A könnyeimen keresztül rámosolyogtam.

  • Gyere, induljunk a hintóhoz. - fogta meg a kezem.

dsc_0107.jpg

Diótörő herceg kitörő örömmel fogadott. Ezt csöppet visszafogta, amikor észrevette Oleget. Ki tudja miért, de mintha félszeg lenne a férjem társaságában. Azonban be kell vallani: mézeskalácsokkal remek munkát végzett. Tudjátok, drágáim, mi készült belőlük: házakat, fenyőfákat épített! Nem csak figurákat vágott ki az illatos tésztából, ahogy mi szoktuk itt Csengettyűvárosban, hanem a lapokat karamellával összeragasztva csinos kis házakat épített, és cukormázzal megdíszítette őket. Sosem láttunk még ilyen ügyes munkát! A dícséretektől egészen kipirult. Ki hitte volna, hogy ez a magabiztos katona ilyen kedvesen, szerényen és pironkodva tudja fogadni az őszinte bókokat!

Szerző: Démétér  2016.12.11. 13:00 Szólj hozzá!

Azt hiszem, mára megnyugodtam eléggé ahhoz, hogy kézremegés nélkül megírhassam nektek a kísértetekkel történt találkozást. Nem mintha egy cseppet is félelmetesek lettek volna, igazán nem, de amit Olegtől hallgattam utána! Nos, ilyen fejmosásban sem volt részem négyéves korom óta, amikor elcsatangoltam a dadámtól szedret szedni az erdőbe.

Az elején kezdem, és szépen végighaladok az egész történeten, az lesz a legjobb. Frufrunál voltunk tehát, és megegyeztünk: utánajárunk a városkában történő furcsa eseményeknek. A legkézenfekvőbb megoldásnak a kísértetház meglátogatása tűnt, ide indultunk hát. Sapi és Pötty vidám, jókedvű gyerekek, jól kijönnek a dadussal is, így könnyű szívvel hagytuk otthon őket.

Láttuk ám már messziről, hogy Cukorpálca kisasszony házának bejáratához odaállították Oszkárt, a városka gondnokát. Egyszerre forgattuk a szemünket Frufruval. Férfiak! Hát ki akar a főbejáraton bemenni, ha a hátsó, konyha felől járható utat használtuk mindig is? Az asszonyok gyakran ott közlekednek, mert napközben így találjuk meg egymást a leghamarabb. Ott persze nem állt senki, így hát percek alatt bent voltunk Cukorpálcika házában.

dsc_0033.jpg

Lassan óvakodtunk át a csendes, elhagyott konyhán. Vékony réteg por fedte be a folyosót, a mi lábnyomunk volt az első, ami megtörte a felszínét. Ekkor hallottuk meg a zongora hangját, és mintha lányka-hangokat is hallottunk volna. Frufruval megfogtuk egymás kezét.

Tudjátok, van egy szép nagy boltív a szalonba vezető ajtó felett - ezt két kis porcelán-agár szegélyezi, egy barna és egy fehér-szürke. A szürke mögött lekuporodva leselkedtünk be a szalonba.

Igen, ott voltak ők, két lány, nagyon fiatalok, talán tizenhat évesek lehettek. Kísértetek csakugyan: a szoknyájuk alja a föld fölött lebegett és eltűnni látszott a háttérben. Mintha kissé átlátszó is lett volna a két lány, régimódi ruhában, loknis hajjal. Ez sem rejtette el szépségüket: egyikük barna hajú volt, óriás kék szemekkel és piros ruhában, míg a másik halványszőke, meseszép arcú, és sötétzöld ruhát viselt. Ő ült a zongoránál, míg a másik leány mellette támaszkodott és halkan nevetgéltek.

Frufru megnyikkant mellettem - egy pillanatra őrült elégtételt éreztem, hogy nem én voltam, aki elügyetlenkedte a dolgot - és a két lány riadtan ránk meredt. A barna megragadta a szőke vállát:

  • Gyorsan, Karamella, bújjunk el!

És elillantak a falon keresztül.

Frufru felállt, és lesimítgatta a szoknyáját.

  • Na! - mondta olyan hangsúllyal, mint aki végre befejezett valamit. - Tényleg vannak kísértetek, de jobban félnek két vidám barátnőtől, mint amennyire mi félünk tőlük.
  • Ez nem fogja visszatartani a férjeinket, hogy lekapjanak a tíz körmünkről… - sóhajtottam én.
Szerző: Démétér  2016.12.10. 13:00 Szólj hozzá!

Drágáim, talán emlékeztek: tegnap jártam Frufrunál. Kusza hajára kötött narancsszín kendőben, fülig érő mosollyal és répapürével borítva fogadott. Picit megsajdul a szívem. Talán egyszer Oleggel mi is ilyen boldogan nyitunk ajtót, karunkban a csemetével.

  • Mi újság, barátnőm? - fogadott.

Berobogtam mellette a házba, és útközben felkaptam a másik apróságot, Sapit, aki épp a szőnyegen csúszkált egy nyusziforma babával. Pötty boldogan gurgulázott anyja vállán.

  • Frufru, szellemjárás szakadt a városra!
  • Hortenzia, drágám, megőrültél. Volt erre utaló jelek korábban…
  • Édesem ne bosszants, tudom, hogy buta vagyok, de azt is tudom, mit láttam. Zoknikat láttam - és itt Frufru félbeszakított.
  • Egyértelműen szellemek. Zokni?! Nem is lehet más.
  • Barátnőm ha nem hagysz beszélni, én a szád elé kötöm a kendődet, fogadom, vagy répapürét tömök bele. Tehát. Csíkos zoknikat láttam elszaladni az ajtó mögött, de senki sem volt ott. Aztán kabátkákat láttam elsuhanni az ablakon túl, apró gyereklábnyomokat hagytak maguk után - de ott sem volt senki. És KUNCOGNAK!!!

dsc_0024.jpg

Frufru már elcsendesedett. Tűnődően nézegetett.

  • Bubu is kísértetekről mesélt. Tudod, Cukorpálca házából.
  • Ez a mániád, hogy az egész családodat kutyaneveken hívod… Bubu, Sapi, Pötty…!
  • Ugyan, Hortenzia, csak nem hívhatom a férjem Méltóságos Bíró Úrnak.
  • Azért a Bubuig volna még lehetőség…
  • Csitt, leányom, én beszélek.
  • Frufru, én megharaplak, ha fölényeskedsz - de itt már nagyon kuncogtunk. Frufru válla is rázkódott a nevetéstől, és ettől Pötty is elkezdett nevetgélni, majd az én kezemben Sapi is folytatta.

Ábrándosan söpörgettem szép kis gesztenyeszínű hajukat.

  • Hogy az én keresztgyerekeim, Borókavölgyi Mária Antónia grófnő és Borókavölgyi Vilmos Alexander gróf úrfi Pötty és Sapi néven legyenek ismertek, borzasztó vagy, Frufru!

Frufru rám mosolygott.

  • Rettentő sznob vagy, Hortenzia! - megbökte a vállam. - Nem akarunk átmenni Cukorpálcika kisasszony házához? Nem tudom, hogy vagy vele, édesem, de hiába féltenek az urak: én nem félek egy cseppet sem.
  • Boldog vagyok, hogy te is ezt mondod! A piciket rábízzuk Tóni nénire, a dadára, és indulhatunk. Egyszerűen nem hiszem, hogy drága Cukorpálcika barátnőnk házában bármi baj érhetne. Induljunk!

 Nem is történt semmi baj. Most már tudjuk, ki kísérti Cukorpálcika kisasszony házát.

Szerző: Démétér  2016.12.09. 13:00 Szólj hozzá!

Épp a hét közepén járunk - három napra az előző adventi vasárnaptól, és három napra a következőtől. Valahogy varázslatosnak tűnik most ez a nap, a fenyőállítás már elég régen történt, a vonatozás pedig még távolinak tűnik. Mára nem ígérteztem Sürgő nénihez sem, és mivel jól haladtunk eddig, és szép kis halom ruhácska várja, hogy az adventi vonatozáson ajándékként találjon új gazdára, ma nem tervezek kötögetést sem.

Átszaladhatnék Frufruhoz… de valahogy nem indulok el. Vagy nézzem meg Cukorpálcika házában a kísértetet? Oleg mérges lenne érte. Diótörő herceg biztosan örülne a társaságomnak, de most nem vágyom harsány, katonás hangjára, állandó bókjaira, hegyes bajuszkájának látványára.

Hopp…! Mi volt ez?! A kilincs alatt zöld kabátka csücskét, csíkos zokniban szaladó lábakat láttam! Nem tévedhettem! De hiába futottam az ajtóhoz: nyoma sincs a szaladgáló betolakodónak. Viszont csilingelő gyereknevetés hallottam, vagy inkább kuncogást. Úgy hangzott, mintha sok-sok vidám üveggolyó gurult volna szét a fényes padlón.

Most pedig a hátam mögül hallottam ugyanezt! Mire hátrapördültem, már csak az ablakon túl láttam egy piros kapucnis, kék kiskabát vállát feltűnni.

Cukorpálcika házának kísértete kiszabadulhatott a házból? Vajon mi történik itt?!

Már szaladok is Frufruhoz. Beszélnünk kell!

Ahogy felkaptam a kabátom, és kirohantam az ajtón, átestem Sürgő bácsin a kapuban.

  • Asszonyom, ne haragudjon! Ó, hogy én milyen kétbalkezes-kétballábas vagyok! Mindig láb alatt…!
  • Sürgő bácsi, semmi baj - porolgattam a hótól szegény embert, és pakoltam vissza a kezébe a millió táskát és holmit, amit elejtett és szétszórt az utcában - csak tessék engedni, nagyon sietek!
  • De asszonyom, én igazán annyira sajnálom! - Sürgő bácsi majdnem sírt.
  • Ne haragudjon, rohanok, Sürgő bácsi! Mondom, hogy semmi baj! Nemsokára meglátogatom a családot!

Sürgő bácsi, szegény, igazán nagyon ügyetlen…

De van most ennél fontosabb is! Irány Frufru!

dsc_0109.jpg

Szerző: Démétér  2016.12.08. 13:00 Szólj hozzá!

Éjszaka hó esett, és már nem csak puha, vékonyka szitálás: reggelre szikrázó lepel takarta be az egész várost. Álomi szépségű, szikrázó paplan fed mindent. Felébresztettem Oleget, és együtt néztük az ablakból a hulló pelyheket, meleg pldébe burkolózva. Meg sem hallottuk, ahogy Fanni behozta a teát.

Ahogy Oleg készülődni kezdett, azért én is felélénkültem. Sürgősen gondoskodnunk kell a kismadarak etetéséről! Ilyenkor a hó alatt nem találnak elég táplálékot maguknak, ezért szép kis színesre festett madáretetőket tettünk ki a városban mindenfelé, és magokat, bogyókat, szalonnahéjat és faggyút tettünk ki eleségnek. Amíg nem fagy nagyon, addig az itatásukról is gondoskodni kell, de egyelőre nincs madáritatóm. Kis színes tálakban teszem ki a vizet a ház közelébe, ahol melegebb van, nehogy befagyjanak a tálkáink.

dsc_0106.jpg

Nagyon furcsa… apró nyomokat látok mindenhol a hóban, mintha szaladgáló kisgyerek-cipőcskék lenyomata mintázná az udvart. Nem is laknak a környéken kisgyerekek. Micike, a patikus lánya nyolc, sőt: lassan kilencéves nagylány már, és inkább ábrándosan olvasgat a szobájában, minthogy a hóban rohangásszon. Frufru ikrecskéi még csak négykézlábasok, csak néha emelkednek néhány totyogó lépésre a magasba, és akkor is csak segítséggel. Hirtelen nem jut eszembe a környékről több gyerek, messzebbről pedig felnőtt kísérő - azaz felnőtt lábnyom - nélkül nem jöhettek. Nem tudom elképzelni, mi lehet a megoldás. Szaladjak át Frufruhoz megbeszélni? Be kell vallanom: sokkal okosabb nálam.

Szerző: Démétér  2016.12.07. 13:00 Szólj hozzá!

A tegnapi készülődés olyan vidám karácsonyi hangulatot hagyott a házban, hogy reggel már csak nevettünk a keszkenőim fiókjában lapuló férfizoknikon és a reggelire szánt lekvároscsuporban kucorgó kacsapástétomon. (El ne felejtsem elmondani nektek a receptjét, drágáim, fantasztikusan finom!)

A kertben újabb meglepetés várt: a tegnap felakasztott tobozdíszek mindegyikén egy-egy csinos, csíkos cukorpálcika lógott. Jelnek tekintem: igyekszem mihamarabb meglátogatni Cukorpálca kisasszony házát. Úgyis borzasztóan kíváncsi vagyok a kísértetre! Nem lehet ellenállni ilyen érdekességnek!

Először azonban  Sürgő néni várt. Egészen jól haladunk a kötnivalókkal: szép kis halomban gyűlnek a sapkák, sálak, kesztyűk, kézmelegítők. Sürgő néni csodálatos mellényeket és kabátkákat is köt, rénszarvas-agancs díszítéssel zöld-barna színekben az uraknak, hópelyhekkel díszített kék-fehéret a hölgyeknek.

Nézzétek, Sürgő néni kijött a ház elé köszöntésemre. Még a kacsákat is megetette közben, sosem áll meg a kezében a munka!

dsc_0099.jpg

Elégedetten sétáltam haza. Az utam épp Cukorpálca kisasszony háza előtt vezetett el. Ugye, nem tudtok hibáztatni, hogy bekukucskáltam?! Még csak be sem tettem a lábam! Épp csak az ablakhoz nyomtam az orrom! Való igaz: leánykacajt és nehéz ruhák suhogását hallottam a teljesen üres házból. Látni ugyan nem láttam semmi gyanúsat, de amit nem láttam... Vékonyka porréteg fedte a padlót, alig pár napos, de egyetlen lábnyom sem látszott benne - mégis: mintha fiatal lányok játszottak volna odabenn. Azokat a hangokat nem lehetett eltéveszteni. Furcsa, igazán furcsa. Cukorpálca sosem mesélt kísértetekről a házában.

Talán új lakóra volna szükség?

Szerző: Démétér  2016.12.06. 13:00 Szólj hozzá!

Úgy éreztem, hogy az elmúlt napok forgataga kicsit elterelte a figyelmet a lényegről: a karácsonyról. Ami közeledik, puha lépteit szinte hallom, és azonnal mosolyra húzódik a szám. Karácsonyi dalocskát dúdolgatva eresztettem útnak Oleget, és magam köré gyűjtöttem a ház hölgyeit.

Margot ma borscsot főz, már fel is tette a tűzhelyre. Ezt a lakomát Oleg ismertette meg velünk, és azonnal kedvencem lett. Forró, tartalmas, gyönyörű: mit lehet nem szeretni rajta? Omlós hús, ragyogó színű, édes cékla, krumpli és répa: a tökéletes téli leves. Utána pedig palacsintát tervez, tudjátok, azt a dundi, reszelt almával gazdagított fajtát, amit csak fahéjas cukorral kell megszórni, és máris csodás lakoma. El is terveztem, hogy azon forrón viszek be a Tanácsházára ebédet a kedvesemnek.

Margot tehát most a lábát lógatja: a leves már fő, a palacsintát még korán van elkezdeni. Fanni mindent ragyogóra takarított már vasárnapra. Én pedig szeretnék valamit sürögni-forogni, tehát munkához láttunk. Az erdész Miki járt nálunk a minap: egy nagy halom, az erdőben gyűjtött tobozt hozott. Dísznek, meg a tűzre is: csodás, gyantás-fenyős illat lesz tőle a szobában és nagyon hangulatosan is ropog a tűzben. Most ebből a tobozhalomból egy kupacot festettünk be Oszkártól, a város gondnokától elkért festékekkel. Ezekkel szokta az ablakkereteket, ajtókat színesre festeni. Most a tobozokat díszítették a ragyogó piros, kobaltkék, méregzöld, mustársárga, narancsszín festékek - aztán vékony kis halványkék szalagokkal felkötöttük őket körben a télre megkopaszodott, alvó fák ágaira. Édesek lettek, mint megannyi színes gyümölcs. A ház arany szélű, piros szalagjából néhány masni is került az ágakra.

Amíg dolgoztunk, a patikus járt felénk Micikével, a kislányával, Ármin és Jolanda, a tiszteletes gyermekei, és Diótörő herceg. Mindenki mosolyogva dícsérte az ügyködésünket.

dsc_0112.jpg

Szerző: Démétér  2016.12.05. 13:00 Szólj hozzá!

Ma jött el a nap a város karácsonyfájának felállítására. Ez Oleg nagy napja már az első év óta, mióta városkánkba költözött, és elfoglalta polgármesteri székét. Emlékszem arra az első adventre… hogy csodáltam erejét, vidámságát! Azelőtt mindig az erdész vágta ki a kiválasztott fát, de abban az évben az én édes, vidám, óriás emberem megfogta a fejszét, felgyűrte az ingujját, és kivágta a legszebb fenyőt, hogy a főterünket díszítse. Hagyomány lett ebből is. Én pedig nem szerethetném jobban az én erős polgármesterem.

dsc_0063.jpg

Oleget a mai nap azonban szokatlan hangulatban találta. Csöndesebb, mint szokott és mintha rágná valami gondolat. Még az első teát iszogatva reggel az ágyban felém fordult, megfogta a kezem, és komolyan azt mondta:

  • Zizi, édesem, ígérj meg valamit.
  • Oleg, megijesztesz!
  • Nincs semmi baj. - mintha a mosolya őszinte, de kissé tűnődő lenne. - Csak arra kérlek, hogy ne menj mostanában Cukorpálca kisasszony házához.
  • Oleg, drágám, de hát… Tudod, hogy megígértük: a bál után rendet teszünk, kicsinosítjuk, hogy új lakót fogadhasson. Nekem is segítenem kell.
  • Szeretném, ha néhány napig egyikőtök sem menne oda. Sem te, sem Frufru a picikkel, sem a többi barátnőd.
  • Mi van ott?
  • Nem tudom. Valami. Fehér és fekete árnyalakok a tükrökben, sakktáblán mozgó bábok, zöld és piros lányruhák nagy szoknyájának suhogása, amik aztán azonnal eltűnnek…

Nem merem megmondani Olegnek, de szörnyen szeretném látni a kísérteteket… Ha kicsit is hasonlítanak Cukorpálcára, remekük el fogunk beszélgetni!

Ezt persze nem mondhattam. Boldogan csacsogva elkísértem inkább az erdőbe, és büszke csókkal üdvözöltem az én erős, okos, csodálatos uramat, miután a kiválasztott, szépséges fenyőt felállítottuk a főtéren.

Szerző: Démétér  2016.12.04. 13:00 Szólj hozzá!

Holnap újabb adventi vasárnap, épp ideje elkezdeni készülődni. Lehetetlen nekifogni azonban, drágáim, el sem hinnétek: a ház a feje tetején áll, sőt nem is áll, inkább forog. Mióta ebben a házban élek, én még ilyet nem láttam! Először is a hálószoba függönyei kicserélődtek az étkező függönyeivel. Aztán a kedvenc teám dobozában Oleg kávészemei voltak, a kávésdobozban medvecukor. Az összes párnahuzatot kifordítva feszült a párnákon, a csillárokról pedig Oleg nyakkendői és az én sáljaim lógtak, szépen masnira kötve.

Margot, a szakácsnő és Fanni, a szobalány tátott szájjal, kezét összecsapva nézte a gondosan elrendezett felfordulást. Mivel velünk együtt nekik kellett ezután rendet tenni, egy pillanatig sem gondoltam, hogy az ő kezük lett volna a dologban. De hát vajon kié?!

dsc_0023.jpg

Váratlanul Frufru érkezett, feldúltan, mint a forgószél, mindkét karja alatt egy-egy bebugyolált, viháncoló ikrecskével.

  • Mi a hóvihar történik ebben a városban?!
  • Nálatok is felfordult a ház?
  • Pötty rózsaszín zoknija lógott Sapi füléről, a pelenkák beborították az egész padlót, és minden bébipapi édes, fahéjas-almás sütőtökrémmé változott. A gyerekek meg úgy kuncognak, mint ha valaki csiklandozná őket.
  • … 
  • Hortenzia, drágám, ne legyél még hóbortosabb, mint máskor. Az ikrek nem tehették: épp hogy kúszni tudnak, mint a csík, nem érik el a konyhaszekrényt.
  • Nézd, Frufru: a legszebb sáljaim masnikban lifegnek a csillárról. Egyébként egészen csinosak. Ha például pár üveggömböt is függesztenék közéjük…

Frufru elkezdett az ujjaival csettintgetni az orrom előtt.

  • Drágám, figyelj: ne tereld el a gondolataidat csak azért, mert valami színes és csinos van a szemed előtt. Itt valami történik! Ki kell derítenünk, hogy mi az!

Frufrunak persze igaza van. Valami vagy valaki mintha talpáról a fejére állította volna az egész karácsonyi készülődést. Mintha a karácsonyfán gömbök helyett kockák, a tetején pedig angyal helyett kisbárány lenne, olyan furcsa minden!

Szerző: Démétér  2016.12.03. 13:00 Szólj hozzá!

Diótörő herceg elbűvölő! Milyen remek ilyen világlátott, különleges, nemesi származású embert üdvözölni szerény városkánkban. Nem mintha sznob lennék, ezt  mindenki tudja rólam. Egy herceg azonban... Olyan csodás volt beszélgetni vele! Mintha mindent tudna mindenről a világon!

Elhívott egy finom süteményre és teára, hogy az adventi vonatozás részleteit megbeszélhessük. Újonnan érkezett hozzánk, és nem ismerős a szokásainkkal. Az adventi ajándékosztó vonatozáskor tőlem veszi át a mézeskalács-sütés fontos feladatát. Elmeséltem neki, hogyan sütöm én ezt a karácsonyi finomságot. A receptet is, a mintákat is bemutattam: a kedvenc teáskanna- és korcsolyacipő-formáimat, meg a többit, az almát, a hópelyhet.

dsc_0065.jpg

Összecsapta a bokáig - igazán fess, katonás férfi, jól állnak neki ezek a gesztusok - és hódolatának adott hangot.

  • Hölgyem, Ön a mézeskalács-sütés igazi művésze, ahogy minden bizonnyal az egész karácsony ünnepének igazi tündére! Angyali szépsége ezt már elárulta nekem.

Igen, nos, Diótörő herceg szokott így bókolni nekem. Megértitek, kedveseim, nincs ebben semmi szokatlan, és hát igazán jólesik egy hölgynek, nem igaz?

Bárhogy is, varázslatos beszélgetőpartner a mi fess hercegünk.

Mesélt még nekem hercegi szüleiről, szentpétervári kastélyukról, és ami a legcsodálatosabb: a balettról.

Képzeljétek, drágáim, azt mesélte a herceg, hogy vannak olyan előadások, ahol a zene épp úgy csörgedezik és csilingel, mint egy téli patak a köveken, vagy a tűz pattogása a kandallóban, és habos, csillogó ruhákban karcsú lányok és fiúk táncolnak rá úgy, hogy ezzel egész történeteket mesélnek el! Színházi előadásaink vannak persze Csengettyűvárosban is, sőt: zenés estéket is tartunk, de ilyesmiről sosem hallottam. Azt mesélte Diótörő herceg, hogy a lányok lábujjhegyen táncolnak, és a fiúk pár gyönyörű, hosszú ugrással átszelik az egész színpadot, és hogy néha a lányokat egészen a fejük fölé tudják emelni, és még táncolnak is hozzá. Egészen megszédültem. Mennyire szeretnék én ilyet látni!

Szerző: Démétér  2016.12.02. 13:00 Szólj hozzá!

Elértünk az év legszebb hónapjához. Az a hó, az a finom színes csillogás a házak között az esti városkában! Már csak emiatt is remek a kedvem! Ezen kívül randevúm lesz ma - ne gondoljanak semmi rosszra, hölgyeim - és igencsak régen éreztem magam ilyen izgatottnak.

Először is azonban meglátogattam már Sürgő nénit, Fanni édesanyját. Sürgő bácsi a baleset óta otthon van. Amikor megérkeztem hozzájuk, a bácsi még felkötött kezével is tüsténkedett valahol kint a kertben, mert neje kiparancsolta a házból. Lehet, hogy szorgalmas a bácsi, de kicsit kétbalkezes, mint a baleset is sejteni engedte már. Így felkötött kézzel pedig kész katasztrófa. Leveri a lisztet, kiönti a tejet, elbotlik a macskában… Sürgő néni szerint odakint kevesebb galibát okozhat.

dsc_0069.jpg

Hiába tudakoltam, mit tehetek értük, a néni csak a vállát vonogatta.

  • Olyan jónak tetszik lenni Fannival, nem akarnánk alkalmatlankodni, és hát Apjuk kétbalkezes, nincs mit tenni…
  • Elhiszem én, Sürgő néni. Mégis: karácsonyra rendben lesznek? Nem fog hiányozni Sürgő bácsi fizetése?
  • Talán kötögetek majd…

Elkerekedett a szemem.

  • Sürgő néni kötöget? Én is szeretnék újra kötni kezdeni! Nem segítene nekem?!

Hamar megállapodtunk: Sürgő néni újra formába hoz, új mintákat, fogásokat tanít, én megfizetem a kötésórákat, és együtt megkötünk egy nagy halom szépséget. Ennek egy részét eladjuk a Sürgő család karácsonyi kasszájához kiegészítésként, a másik részét pedig a karácsonyi vonatozáson szétosztogatjuk.

Hát nem milyen szépen alakult ez? Annyira meg voltam elégedve, hogy mintha még boldog kuncogást is hallottam volna magam körül.

A szokottnál is vidámabban siettem hát Bogyó Boróka cukrászdájába. Diótörő herceg vár éclair fánkkal és rumos teával. Alig várom, hogy kifaggassam!

Szerző: Démétér  2016.12.01. 13:00 Szólj hozzá!

Fanni, a szobalány sírva ébresztett minket ma reggel. Összevissza állt a köténye, a haja is kicsúszott a fityula alól. Panaszkodott szegény, hogy mennyire zavaros reggele van. Rossz helyen volt a só és a cukor konyhában, kétszer rontotta el a teát, harmadszorra aztán ki is öntötte. Oleg ijedten nézte, kedves párom mindig megijed a síró nőktől, fogalma sincs, mit kezdjen a drámával. Én pedig őszintén inkább aggódtam, mint bosszankodtam. Fanni remek szobalány, vajon mi lehet ma vele?!

Miután Olegem útnak indítottam a Városházára, leültettem Fannit a konyhában, és készítettem neki egy forró csokoládét, pillecukorkákkal. Kapott bele egy korty rumot is.

  • Mi lelt téged, kislányom?
  • Jaj, nagyságos asszony kérem, ne tessék haragudni!
  • Nagyságos asszoooony?! Fanni, mi a baj? Nem hívtál így, mióta legelőször betetted ide a lábad, pedig akkor még az anyukád válla mögül leselkedtél.
  • Ne tessék haragudni, azt sem tudom, hogy mit beszélek. Furcsa dolgok történnek ebben a házban, tessék csak figyelni a szavaimra! Valami furcsaság van itt! Tessék elhinni, hogy jó helyre tettem én mindent, amikor pakoltam, és a só nem volt a helyén, és…
  • Fanni, ne törődj a sóval. Mi bánt, miért vagy ilyen letört?

Erre szegénykém elsírta magát, és végre kibökte. Apukája Edwin gyárában dolgozik, és ott fáradtan egy kisebb balesetet okozott. Jó néhány üveggömb összetört, és az ő keze is megsérült. Az unokaöcsém okos és jószívű ember: nem büntette meg, és bár a díszekért egy csekélyke bért levont, viszont a baleset miatt egy szép nagy csekkel segített. Mégis otthon kell maradnia, épp karácsony előtt.

Megígértem, hogy megnézem, mit tehetek.

Mára azonban Frufruhoz ígérkeztem. Ajándékvásárlásra adta a fejét, éppen most, mert ma érkezik a vidám szállítmány a nagyvárosból az új, divatos babacipőkkel. Frufru két csemetéje pedig rohamosan fogyasztja a kiscipőket: mióta megtanultak négykézláb mászni, mint két kis boldog kutyakölyök, úgy csattognak el mellettünk. A cipőcskéik orra pedig kopik, mit tehetünk.

Az ikrecskék rosszak, mint két kis eleven ördög, így velük nem mehet. Boldogon ajánlkoztam dadának az ördögfiókák mellé, bár igaz: lélekerősítőnek a magam csészéjébe is csurgott egy kis rum abba a forró csokoládéba. Megyek is, drágáim, holnap találkozunk!

dsc_0066.jpg

Szerző: Démétér  2016.11.30. 13:00 Szólj hozzá!

Ma reggeli fűszeres, mézes teámat szürcsölgetve jutott eszembe, hogy a bál utáni bűvöletben el is feledkeztünk arról, hogy az idei vonatozást elkezdjük szervezni. Gyorsan körbeszaladtam a barátnőimnél. Régi ismerőseim talán emlékeznek még: advent idején lóvontatta hintókon (vagy nagy hóban szánkókon, olyankor még nagyobb a mulatság) körbejárjuk a várost, és saját készítésű ajándékokat, finomságokat osztunk szét. Nem ám azért, mintha jótékonykodnánk: a megajándékozottak sokszor maguk is készülnek: csomagokat, dobozokat tesznek fel a kocsikra és küldik tovább őket, másokat megajándékozni. Minden évben igazi csoda lengi be a várost.

Unokahúgocskám - valójában unokaöcsém bájos felesége - Katka vezeti már évek óta a menetet. Ő terjesztette el kisvárosunkban az ajtóra kifüggesztett, karácsonyi kopogtatókoszorú szokását, és készíti is minden évben sokunkét. Ő ezt osztja szét a vonatozáson. Ágakat, gallyakat szed az erdőben, koszorúvá fonja, szalagokkal, tobozokkal, dióval díszíti őket, gyönyörűség még ránézni is.

Grizelda, a tiszteletes felesége mindig is húsos pitéket készített ilyenkor, most azt ígérte, idén kipróbál egy új receptet is: édesburgonyával, sárga sajttal és spenóttal készít tölteléket néhány pitéhez. Némán néztünk rá. Elnevette magát:

  • Ó, ugyan már, kishitűek, tudjátok, hogy mindig finom lesz!

Ez igaz. Na de… hús helyett… micsoda is? Grizelda nyilván nem aludt eleget. Talán a gyerekek is gondot okoznak az iskolában, nem tudom. Nem bánom, megkóstolom persze ezt a sajtos-csicsókás valamit, de csak udvariasságból.

Frufru készíti a mogyorós csokoládét, aztán jönnek majd a szokásos pácolt sonkák, pástétomok. A férfiak faragott játékfigurákat, katonákat, állatokat hoznak - mi pedig szépen becsomagoljuk őket. Sőt, a pékünk csodálatos babaházakat is összeállított, három különbözőt. Három kislánynak már biztosan meseszép lesz a karácsonya! Zulejka, a jósnőnk óriási, vidám zoknikat varr: azt mondta, függesszük őket a kandallók elé, és rejtsünk bele ajándékokat: diót, almát, süteményt a családtagoknak. Milyen bolondos ötlet! Díszes fémdobozainkba korábban én sütöttem a mézeskalácsot, de azt idén Diótörő herceg vállalta magára. Azt ígérte, kis meglepetéssel készíti el őket, csak tudnám, mire gondolhatott! Igazán titokzatos ember!

Sokáig tépelődtem, mit készítsek mézeskalács helyett. Azt gondoltam, hogy finomságból több mint elég lesz már az ajándékok között, valami mást kellene kiötlenem. Amikor reggel három pamutgombolyag fogadott a kedvenc rózsaszín karosszékemben, és majdnem beleültem két kötőtűbe (hogy kerülhettek azok oda?!), eszembe is jutott a megoldás. Évek óta nem kötöttem, pedig előző férjem mellett igazán ügyes voltam a kötőtűvel, gombolyaggal. Sapkákat, kesztyűket, sálakat fogok kötni, a gyerekeknek pirosat, zöldet, színeset, a felnőtteknek pedig komolyat és csinosat: kéket, barnát, bordót. Hófehér szegéllyel. És néhány kézmelegítőt is!

Szerző: Démétér  2016.11.29. 13:00 Szólj hozzá!

Varázslatos este volt a tegnapi! A bál épp olyan ragyogó volt, mint Cukorpálca kisasszony életében: fenyőágakkal díszített, gyertyáktól roskadozó csillárok és kandallók, Mikulásvirágok hatalmas rézkancsókban, méz- és fűszerillat a süteményektől roskadozó tálcák körül, manóruhás segítők. Az egész városka minden teremtett lakója a legszebb ruhájában pörgött-forgott a táncparketten.

Látjátok, ott áll Cukorpálcika háza jobbra, a kivilágított bálterem ablakai csak úgy csillognak, villognak! Bár Oszkár belegyalogolt a képbe, de megbocsájthatunk neki: nagyon sietett a csomaggal.

dsc_0035.jpg

Ha már véletlenül szóba került ez a téma, hát megemlítem az én új ruhámat is. Szerénytelenség nélkül állíthatom: minden évben nagy várakozás előzi meg a szezonban az első báli ruhámat, és nem, nem azért, mintha kuncogni szeretnének rajta, bármit is állít Frufru barátnőm. Híresen ragyogó a megjelenésem, nem tehetek róla - vannak, akik ilyen sugárzó vonzerővel és bájjal születnek. Csak annyi a dolgom, hogy nem rejtem véka alá. Gyönyörűséges sáfránysárga ruhát választottam az alkalomra, arany gombokkal és csontszín csipkével, kivételesen fodrok nélkül, csak egy széles, csokoládészín selyemövvel a derekamon. Eperszőke hajam magasra tornyoztam, és a kontyot egy másik csokoládészín szalaggal kötöttem körte. Oleget elbűvöltem, csak állt a lépcső tetején, édes mosolyával… Évek után is úgy elpirulok tőle, mint azon az első karácsonyon. 

Félre is a pironkodással: fantasztikus híreim vannak! Herceg költözik a kisvárosunkba! Micsoda borzongatóan izgalmas hír, nem igaz? Diótörő hercegnek hívják - a név miatt Oleg csak forgatja a szemeit, és “édes butuskámnak” hív, ami bosszantó, de kapok puszit a hajamra. Az úr magas, elegáns, piros és zöld egyenruhában jelent meg a bálon, mellszalaggal. Csodásan táncol, elbűvölő hangja van és orosz akcentusa. Oleg szerint utóbbi rémes, amit igazán tudhat: Oleg Moszkvában nőtt fel.

A herceg feltűnő jelenség, és a városka magányos és kevésbé magányos hölgyeit mind elbűvölte. Nem csoda, mert két kézzel szórja a bókokat, amelyek rám természetesen nincsenek semmilyen hatással. Ismerjük azonban az embereket, mennyire szeretnek hízelgő szavakat hallani.

Akárhogy is: Diótörő herceg beköltözött Bella fogadójába néhány hónapra, mert hallott a mi híres karácsonyainkról, és itt akarja tölteni az ünnepeket. Hát nem káprázatosan izgalmas?!

Szerző: Démétér  2016.11.28. 13:00 Szólj hozzá!

Újra itt vagyok, drága Olvasóim!

Nem is tudom, remélhetem-e, hogy régi ismerősként üdvözöltök, vagy mutatkozzam be, mintha ma hallanátok felőlem először. Legyek tehát szerény és kicsit reményteljes egyszerre - talán új érdeklődők is bekukkantanak szeretett kisvárosom mindennapjaiba - így hát nincs más hátra, mint bemutatkozni.

Apró főhajtás (ma egészen finom, mandarinszínű tollakkal a kalapomon), csinos pukedli: Lady Hortenzia vagyok, édeseim, én leszek a kalauzotok az ünnepi időszakban Csengettyűváros életében. Ti szólítsatok bátran csak Hortenziának.

Kisvárosunk mindig bájos, de a karácsonyi időszakban a legelbűvölőbb. Én pedig, hűséges lakosaként és a polgármester bájos feleségeként a legalkalmasabb vagyok mind e szépség bemutatására, ha szabad ezt mondanom magamról. Híres ízléseim, szépérzékem, tapintatom, illetve… nos.

dsc_0081.jpg

Végigvezetlek Benneteket a karácsonyi készülődésünkön, mindennapjainkon és ünnepünkön minden nap megosztott naplómmal, hátha találtok valami kedveset, szépet, finomat benne.

Épp jókor kapcsolódtok a történetünkbe: mindig az advent első vasárnapján tartott bállal kezdődik a mi kis saját karácsonyi csodánk. Drága, megboldogult Cukorpálca barátnőnk tiszteletére és az ő házában tartjuk meg az évi hagyományos bált, most már az ő emlékére.

Cukorpálca kisasszony híres volt remek báljairól, kiterjedt könyvtáráról és hosszú orráról, amelyet ráadásul gyakran ütött mások dolgába - imádni valóan kíváncsi és pletykás volt a néni. Hölgy. Pardon. Cukorpálca kisasszony igazi úrihölgy volt, és nem is illik másképp beszélni róla. Tehát ha megláttuk a távolból Cukorpálca kisasszony magas alakját, hegyes orrát és barna selyemruháját a finom csontszín csipkedíszítéssel, biztosak lehettünk benne, hogy nyalánk, friss híreink lesznek nemsoká a városka lakóiról. Igazán hiányzik mindannyiunknak.

Ma azonban bál lesz, tehát öröm, izgatottság és vajkaramella illata járja be a várost. Velem azonban évek óta először fordul elő, hogy egyedül készülődöm. Oleg, a férjem ma nincs itthon. Cukorpálca kisasszony árva lány volt és nem volt rokona, szépséges házát hát a városkára hagyta azzal, hogy minden évben abban tartsuk meg az ő híres, adventkezdő bálját. Oleg tehát, polgármester lévén ott tüsténkedik. Úgy érzi, hogy felelős mindenért, ami Csengettyűvárosé. Én pedig igyekszem majd meglepni őt a megjelenésemmel. De csitt, erről egy szót se többet: egy hölgy nem árulhatja el a titkait! Holnap majd elmesélek mindent a bálról, a káprázatos ruhámról, Oleg kétségtelenül ámulatra nyílt szeméről, és minden izgalmas újdonságról, ami a bálon történt vagy kitudódott!

Szerző: Démétér  2016.11.27. 13:00 Szólj hozzá!

Címkék: mese karácsony advent hellókarácsony

Amikor reggel felébredtem, kitártam az ablakot. Olyan volt a napsütés, mintha a madárcsicsergés fényesítené az eget, a szilva- és mandulafák virágoztak a völgyben, csodaszép, illatos napunk volt. Én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal - pár nap alatt megváltozott minden. Egyik könyvem sem érdekelt aznap.

Hogy én mégis törődnék a szépséggel, vidámsággal? Mint Édes mama? És mi lesz így a tudománnyal? Hogy Ármin nem akar elvenni, csak összeadni Floriannal? Akire nem és nem akarok gondolni most.

Leszaladtam reggelizni, ahol paprikásan összevesztünk az öcsémmel. Aztán Pavel összeveszett Papával is, mert közölte, hogy nem megy vissza az iskolába a városban, inkább kalóznak áll. Papa szerint ráér beszerezni a kötelező papagájt és fülkarikát, falábat, ha már befejezte az iskolát. Édes mama azt mondta, hogy kevés tiszteletre számíthatnak azok a kalózkapitányok, akik gyömbéres süteménnyel szeretik az esti meleg tejet, de igazán nem akar a fia álmai elé állni. Pavel felháborodott, hogy nem vesszük komolyan, és evett még egy szelet sonkát kaláccsal.

Úgy szeretném, ha ma letisztulna minden... Valahogy egyre nagyobb a zavar bennem.

Indultunk a főtérre a húsvéti városi ünnepségekre, és a szokott őrült családi készülődés vette kezdetét. Édes mama szaladt az emeletre az egyetlen rózsaszín ruhájáért, Pavel duzzogva felvette a háromszögletű fekete kalap helyett a világos tavaszit, Papa pedig irányította a többieket a nagy kosarakkal a hintó körül. Amikor én elkészültem, kinéztem a verandára, a kikelő virágaimra. Talán ott lesz egy kis nyugalom, pár csepp magamra. De nem volt.
Ott találtam Floriant, tétován, óriás csokorral.
-”Napsugár, beszélhetnénk?”
-”Florian, zavarban vagyok.”
-”Napsugár, annyira hiányoztál! Gyerekkorom óta szeretlek. Én nem vettem észre, hogy megbántottalak. Ne haragudj.”
Egyáltalán nem emlékeztem abban a pillanatban, hogy miért is haragudtam meg korábban Florianra.
Odafordultam hozzá, és nem tudtam mást, csak a szemébe nézni.
Életem első csókját éltem át húsvét hétfő gyönyörű reggelén.

Szerző: Démétér  2012.04.09. 10:50 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Mára terveztük a nagy vendégséget a virágzó szilvafa alá, de ma megint morcosan kelt fel a nap, a szél a fák fölé kergeti a súlyos, fehér fellegeket. Édes mama egész gondban van: a megkomponált virágdíszei, a lakomája egészen máshogy fog mutatni odabent a súlyos kárpitokkal díszített, sötét ebédlőben, hát hol marad így a tavaszi hangulat?

Az az ötletem támadt, hogy a kerti asztalt hozzuk fel a teraszra: nagyrészt fedett, de mégis belátni a tavaszra ébredő kertet, szerintem tökéletes lenne. Édes mama megcsókolt, és “Az én lányom!” felkiáltással a kezembe pakolta a fehér damasztabroszt, vagy három ezüstvázát és két kristálytálat, mondván, hogy találjam fel magam. A nagy futkosásban el is felejtettem, hogy valaha is beteg voltam.

Délre megérkeztek a vendégek. Ott kerekedett a tálon a sonka, mellette a festett tojások, halmokban a friss zöldség, Édes mama gyönyörűséges kalácsokat sütött, és mindenhol finom, színes likőrök díszítették az asztalt kristályüvegekben. A hölgyek pasztellszínű ruhákban érkeztek, és az urak is elővették a világosabb öltözeteiket is, és elhozták a színes szalagjaikat is, amelyeket a fákra kötöttünk. Alig vártam, hogy a nap is rásüssön erre a tavaszi, csodás jelenetre. Kora délután meg is érkezett az áldott napsütés.

Ármin félrehívott, amikor már az édességeknél tartottunk - puncsos, túrós, habos finomságok kellették magukat a tálon.
-”Sonia, azt hiszem, beszélhetünk lassan a házasságról.” - a szívem is megállt egy pillanatra.
-”Ármin, mire gondolsz?”
-”Mondom, kedvesem, a házasságra. Nagyon fiatal vagy még, de az eljegyzést lassan meg lehetne ejteni. Azt hittem, hogy te is így gondolod.”
-”Hogyne... Illetve... Nem tudom.” - teljesen összezavarodtam.
-”Nem akarlak unszolni, de úgy érzem, hivatásomnál fogva...” - ezen folyton vitatkoztunk. Attól, hogy egyszer pap lesz, egyelőre még nem az. - “...nos, úgy érzem, hogy kötelességem felhívni a figyelmet arra, hogy szebb és őszintébb lenne akár még idén megejteni azt eljegyzést, és a házasságra pedig ráérünk még néhány évig.”
-”Ármin, én... nem tudom, mit mondjak. Teljesen váratlanul ért. Azt hiszem, nem nézek úgy rád...”
-”Mint eskető papra? De hát miért? Én mindig azt hittem, hogy én foglak benneteket összeadni.”
Nálam itt elszakadt a cérna.
-”Ármin, most azonnal magyarázd meg, hogy miről beszélsz!”
-”Kedves Napsugaram, rólad és a szerelemről. Florianról.”

Szerző: Démétér  2012.04.08. 18:16 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Ilyen szeles, felhős, csúnya napunk nem volt már két hete. Ma készülünk a körmenetre, vajon meg tudjuk tartani?! Az ég ónszínű, mintha november volna, és egérszürke felhőket kerget a szél.

Tegnap óta nincs lázam, és nagyon szeretnék már kijutni a házból. A Nagyszombat tiszteletére fehér csipkeruhám készítettem elő, és végigkutattam a lakást, hogy a szememhez illő, a fiatal, éretlen szőlő színére emlékeztető szaténszalagot találjak: ezt kötném a derekamra, és ilyennel fognám hátra gondosan fésült, halántékomnál két csinos, hajpántnak használt hajfonatba rendezett tincseimet. Édes mamát megkértem, válasszon nekem illatot az ünnep tiszteletére, ha mégis el tudnánk menni, a szörnyű idő ellenére. Szerinte a jázminillat illene hozzám, és tényleg: nagyon szeretem! Elkértem tőle egy halványsárga bőrből készült szép kis cipőt is, mert sosem hordja, és ennek igazán szép az orrocskája, ahogy kibújik a szoknyám alól.

Papa elnevette magát:
-”Még többet tollászkodsz, mint az édesanyád!” - és ekkor vettem észre, hogy csakugyan így van. Ehh, mindegy, attól még én vagyok én, akinek a tudás a legfontosabb. Na de mindig, minden pillanatban?! Nem érek rá most ezen gondolkodni, mert lassan indulunk. Szeretnék nagyon szép lenni! Igaz, hogy Ármint sosem érdekli, hogy nézek ki, de engem azért érdekelhet.

Kora délután megcsendült a csengőnk. Még sosem tűnt fel, milyen szép hangja van: úgy szól, mintha kis ezüstharangokat fújna valami könnyű szél a szabadban. Florian érkezett, hogy megvizsgáljon: elmehetek-e otthonról. Vissza kellett fognom az ereimben szaladó energiát, hogy ne fussak elé, mint egy kis bolond, hisz meggyógyultam.

Dobogó szívvel vártam, mikor tekint rám Florian. Tágra nyílt a szeme, a mélyen beszívott levegőt pedig nem engedte ki, pillantása úgy követte az enyémet, ahogy méh táncol a virág felett.
-”Szépséges Soniám, miattad jöttem vissza.” - mindketten tudtuk, hogy nem csak az egészségügyi ellenőrzésről van szó. Édes mama beterelte a családot a szalonba, mondván, hogy még ellenőrizni akarja az ünnepi öltözéküket indulás előtt.
-”Florian, én... Már jól vagyok.”
-”Én azonban nem annyira. Mintha nem lennék otthon. Mindig hiányzik valami, rosszul alszom, ha ritkán álmodom: álmomban a búzamezőkön járok, vagy a folyóparton a fűzfák alatt. Ahol azelőtt veled. Hiányzol.”- bevallom, nem tudtam megszólalni. Csak néztem az imádott, hosszú pillákat, hallgattam az édes hangot, és szót sem tudtam szólni.
-”Tényleg mást szeretsz, Sonia? Édes pajtásom, mindig azt hittem, hogy mi egymáshoz tartozunk... Sosem gondolkodtam rajta.”
-”Elmentél. Aztán, amikor visszajöttél, szörnyen féltékennyé tettél. Nem szerettem olyan lenni. Olyan nyomorultul éreztem magam, mint egy kis kukac. Ne nevess ki, kukacnak lenni egyáltalán nem jó!” - de már én is nevetek, persze.
-”Ne haragudj., Napsugár” - a régi néven szólított. Nem magyarázkodott, nem mentegetőzött. Istenem.
Elpirultam.
-”Valójában már nem haragszom. Csak... megváltoztam. Más vagyok, te is mondtad, mint kislánykoromban. Más is illik hozzám. Más társ, más élet.”

Édes mama és nyomában a család megjelent az ajtóban, és Papa kedvesen érdeklődött, hogy akkor én most mehetek-e velük a körmenetre. Az én családomnak remek érzéke van ezt a kérdést mindig rosszkor feltenni!
-”Szaladj, Napsugár! Ebben a ragyogó időben bátran kimehetsz.” - úgy ragyogott a nap, hogy még a bárányfelhők is remegni látszottak a magasban. De hát mikor derült ki az idő?!

A körmenetet szinte álomban jártam végig. Láttam a kedvesen integető Ármint, Jolanda is arcon csókolt, Frufru néni, Katka néni megdícsérték a ruhámat, aztán nem láttam mást. A vallás korábban inkább kulturálisan érdekelt, a hitet túlságosan mély és titkos dologként éltem át, hogysem ilyen parédával lehessen harsogni róla - vitatkoztunk is sokat erről Árminnal - de most egészen magával ragadott Krisztus halálának és közelgő feltámadásának gondolata. Életemben először nem gondolkodtam róla, hanem átéreztem valamit abból az élményből, amelyik a feltámadás csodáján ámul és hálát adtam érte.

Szerző: Démétér  2012.04.07. 13:41 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Ma van nagyböjt napja. Sokkal jobban vagyok - talán még a templomba is el tudok menni. A kanalas orvosság, a pihenés és a napfény sokat segített. A figyelmemet pedig a lázról és köhögésről elterelte a kiváncsiság: kertészeti könyveket falok és gyönyörködöm a nárciszokban és jácintokban. Florian hozta őket, amíg aludtam, és körberakta a teraszon a székem körül, az asztalkán a szobámban. Jó néhány csomagocska virágmagot is hozott, hogy ha picit megerősödöm: járjak ki a kertbe kertészkedni.

Csodálatos gondolat! Azóta csak a virágok érdekelnek. Papát megkértem, hogy Oszkárt, a városka gondnokát kérje meg, hogy meséljen nekem a kertészkedésről, mert ő igazán ért ehhez. Milyen szép lenne virágossá tenni a folyópartot, vagy akár a Gyömbérszeg utcát!

Végigcirógattam a fehér, sárga, rózsaszín szirmokat, és szinte áradt az életerő az ujjaimon át.

Florian meglátogatott. Próbált velem elbűvölő lenni, gondolom - nem tudom másra magyarázni azt a kedves, halk és érdeklődő beszélgetést, az enyhe bőrpírt, a lesütött szemeket.
-”Sonia, kedvesem, nagyon megváltoztál. De látom még az én kedves, kiváncsi, nagyszemű pajtásom az eprespezsgő színű hajzuhatag alatt. Ha édesanyádra nézel, akkor is épp úgy mosolyogsz, mint régen.”
-”Te is megváltoztál, és mondhatom: előnyödre.” - hangom nyugodt és gunyoros volt. -”Micsoda városi elegancia, micsoda elbűvölő modor! A lányok nyilván most is odavannak érted, de hát ez érthető is.”
Florain kutatóan nézett rám, de a szemem nyugodtan és vidáman kapcsolódott az övébe.
-”Kit érdekel az ilyesmi?”
-”Ugyan, minden fiatalembert érdekel. De bárhogy is, szerencséje a szívemnek, hogy már máshol van érdekelve, mert még azt is elrabolnád!” - nem tudtam megállni, hogy ne provokáljam egy kicsit.
Láthatóan meghökkent. Ez - bevallom - jólesett.
-”Én... gratulálok. Azt hiszem. Bár... Remélem, boldog leszel.”- és elindult az ajtó felé.

A lendülettől majdnem felborította Édes mamát, aki épp akkor nyitott be.
-”Nos, hogy van az én kicsi kincsem? Mit gondol, doktor úr?” - kérdezte ragyogó mosollyal.
Florian kicsit ledermedt egy pillanatra, mert a vizsgálatról teljesen elfeledkezett. Tulajdonképpen én is. Csak Florian arcára, csodálatos hangjára, finom, hosszú, erős kezének mozdulataira figyeltem, a pírra a bőrén, szemére boruló, hosszú pilláira.
-”Őőőő.... Édes mama, jól vagyok.”
-”Én tudom, drágám, de örülnék, ha a doktor úr is megerősítené, hogy javul az állapotod.” - ráragyogott Florianra. -”Nos?”
-”Nos... őőőő... igen. Sonia állapota sokat javult.” - még nem talált vissza a szokásos modorához. - “Bizonyára édesanyja kitűnő ápolásának köszönhetően.”
-”Óhh, és persze a gyógyszernek, a javasolt napfénynek és az ajándékoknak köszönhetően éppen úgy.” - mosolygott Édes mama. -”Mit gondol, elengedhetem ma este a templomba? Vagy a holnapi körmenetre?”
-”Ma még semmiképpen sem mehet sehova. Ha egész nap láztalan, akkor holnap esetleg. Esetleg. De szeretném megnézni még kora délután, mielőtt elindulna.”
-”Jöjjön át ebédre, Florian! Persze böjtös ebédet adunk még, de a körmenet után is boldogan várunk a szüleiddel együtt.”
-”Az ebédmeghívást köszönettel elfogadom, de a körmenet után otthoni, csendes délutánt terveztünk. Vasárnapra azonban boldogan vendégül látnánk mindannyiukat!”
-”Szó sem lehet róla. Jöjjenek át, kérem! Ennyivel tartozunk, ha meggyógyította a kislányomat.”
Florian mosolyogva meghajolt, még utoljára rám nézett, és elment.

Vajon miért szégyellem magam?

Szerző: Démétér  2012.04.06. 16:49 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Édes mama előkészített nekem egy nagy, párnás széket a védett teraszon, ahová odasüt a nap. Hatalmas kancsóban illatos teát és aranyló erdei mézet tett mellé, a citromok kis tüllzacskókban várakoztak - forró teát is innom kellett. Délelőtt, amikor már lejjebb ment a lázam, kiültem vele, és együtt néztük a csillogó folyót. Édes mama álmodozva nézte, és mesélni kezdett.

“Édesapáddal, Oleggel az a kedvenc helyünk, a dombtetőn, ahonnan épp így látszik a folyó. Ide séltátunk el először együtt, itt tervezgettük az utat a városba, majd a házasságot, és titeket is. Ide jöttünk el az esküvőnk napján is, mielőtt csatlakoztunk volna az ünneplőkhöz.

Meséltem már neked az esküvőnkről?” - kérdezte, és én bevackolódtam a puha plédekbe, várván a mesét. Nagyon szeretem, ahogy Édes mama mesél.

“Húsvét hétfő volt, csillogó április, az ég olyan volt, mintha frissen mosták volna: áttetsző és illatos. A fák vidáman nyújtóztatták rügyező ágaikat a cirógató fény felé. Én olyan vidám voltam, mint egy vörösbegy. Tudod, nekem korábban már volt egy esküvőm, így nem voltam olyan aggodalmasan izgatott, mint az első menyasszonyok. És épp ezért nem is fehér ruhát választottam.

Ó, a ruhával amúgy is nagy bajban voltam! Fehérben ugye nem akartam második esküvőre menni, a kedvenc színeim nem feleltek meg. Arany azért mégsem illik a templomba, a piros még kevésbé, a sárgák pedig fiatalabb lánynak valók. Tudod, ki adta a legjobb ötletet? Katka nénéd, aki akkor bájos, fiatal lány volt. Ő mondta, hogy próbálkozzam meg egy sötét barackszínnel. Igazán tavaszi árnyalat, és jól illik a vörösesszőke hajamhoz, barna szememhez, az arcom gödröcskéihez. Kiválasztottunk egy csodaszép, matt fényű árnyalatot, és elvittük Gyűszű nénihez. Őt már nem ismerted, ő volt a legjobb varrónő a faluban. Csodálatos ruhakölteményeket varrt nekem. A barackszín anyaghoz egész finom, csontszín csipkét választott dísznek és fátyolnak, olyan volt, mint az álom. Virágot ilyen korán nehéz volt találni, de Oleg a városból hozatott a díszítéshez és a csokorhoz melegházi virágokat. Barackszín tulipán, fehér kökörcsin és barka meg virágzó ág díszített mindent.” - Édes mama mániája, hogy minden ruhára, virágra, cipőre emlékszik. Mintha az ilyesmi fontos lenne! Nagyon szeret ilyesmivel foglalkozni, híres is a házunk, kertünk, minden partink a szépségéről. Nekem valahogy ezek nem tűnnek fontosnak. De amikor Mama beszél róluk, akkor olyan szépnek tűnnek!

“Nagyapád az esküvőmre hajlandó volt otthagyni a burmai követségen a diplomáciai munkát, és eljött, hogy az oltárhoz kísérjen. Tudod, mit kaptam tőle ajándékba?” - Édes mama itt felnevetett. - “Sosem találnád ki.
Egy édes, apró barikát hozott, szalaggal egy csengettyű kötve a nyakába. Olyan aranyos volt, olyan kedves, olyan kis ügyetlen! Bájosan bégetett vékonyka kis hangján, körbeugrándozott, és a fejét mindig a ruhámba fúrta. Gyerekkorodból még emlékezhetsz, hogy a hátsó kertben te is játszottál vele, pedig már öregecske és dundi jószág volt.” - Mama elmélázott, tekintete a folyót simogatta.

-”Az egész falu mosolygott, ahogy a templom felé sétáltunk. A virágzó fák alatt, a körülöttünk ugrándozó kisbáránnyal együtt beszélgettünk, nevetgéltünk - ne hidd, hogy ez olyan néma, ünnepélyes, áhítatos menet volt! Csupa kacagás volt az egész nap.”

Édes mama hangjára elnehezültek a szempilláim, és csendben elaludtam a napsütötte teraszon. A folyóparti fűzfákkal álmodtam, gyógyítóan susogtak a fülembe.

Szerző: Démétér  2012.04.05. 19:01 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Ármin és Jolanda meglátogattak. Jolanda barátnőm szőke fürtjeit sötétkék, komoly kendő takarta, nagyon jól illett szigorú arcához. Az jutott eszembe, hogy ez a gondolat inkább Édes mamához illik, mint hozzám... Aztán az is, hogy talán mégis hasonlítok hozzá.

Ármin odalépett az ágyamhoz, szemembe függesztette tekintetét, és megfogta a kezem. Jó férjem lesz, és jó papja lesz a közösségnek. Azt hiszem, nagyon jól választottam. Ezt a választást még nem tisztáztuk Árminnal, de valahogy olyan magától értetődő. Mi vagyunk a kisváros új, fiatal, komoly tagjai, remekül megvagyunk, jókat beszélgetünk, mi más kellene még a boldogsághoz? Mióta megnyílt a könyvtár, mióta oly gyakran találkozunk, én ezt már elterveztem, és nem éreztem, hogy beszélni kellene róla.

Ármin Jolanda bátyja, ők a papnak és feleségének fogadott gyermekei. Gyermekkoruk óta különc, csöndes emberkék voltak, mindig kicsit kívülállók, mint akiket sosem értettek meg. Én néha tréfásan mondtam ugyan Jolandának, hogy talán ők sem értették igazán a többieket, de ilyenkor csak nézett rám tiszta, nyílt kék szemével, és látszott: fogalma sincs, miről beszélek. Az ő örömeik mindig csendes, befelé forduló kis örömek voltak, a Biblia olvasásáé, a zsoltárok énekléséé, a filozófiai beszélgetéseké. Sosem szaladgáltak úgy a réten, mint én, nem fontak koszorút margarétából, nem voltak barátaik, és soha, de soha nem szerettek bele vonzó, széphangú ismerőseikbe. Egyáltalán: semmihez sem viszonyultak érzéki, szenvedélyes, életteli módon. Ami valahol megnyugtatóan békés életmód lehet.

A testvérpár látogatása után nyugodtan aludtam pár órát, és mintha a köhögésem is alábbhagyott volna.

Ébredésemkor Édes mama lépett a szobámba, némileg bűnbánó arccal.
- “Drágám, orvost hívtam. Nem javulsz, sajnos, még mindig, és én...” - eddig jutott, amikor belépett Florian.

Meglepődtem, de a szívem csakis ezért dobbant hatalmasat. Hűvösen, kritikusan néztem megnyúlt, felnőtt alakját, piruló bőrét, tágra nyíló szemeit. “Tipikus szépfiú” - gondoltam. Nem nekem való, biztosan a lányok kedvence, felszínes, negédes és talán erkölcsileg sem áll oly magaslaton, mint az elvárható volna.

Persze illedelmes szeretettel fogadtam. Édes mama kedvesen nézett ránk: biztatóan Florianra, és huncutul rám. Nem mutatott semmi hajlandóságot elhagyni a szobát, és én ezért hálás voltam neki. Szép kalászszín ruhájának fodrait elegyengette a széken, kezét ölébe ejtette, és figyelt.

A doktorka okosan, rutinosan kérdezgetett, és hol mélyen a szemembe nézett óriási, mogyorószín szemeivel, hol a papírjait rendezgette nagy figyelemmel. “Milyen rafinált” - gondoltam. Amikor meghallgatta a légzésem, akkor azért örültem, hogy szép, hímzett ingecske és patyolat fűző volt a hálóing alatt. Megéreztem a sóhajtását a bőrömön, de igazán, igazán semmi hatása nem volt rám.

Megnyugtatott bennünket: nem volt tüdőgyulladásom. Gusztustalan ízű keveréket, pihenést, teát és erőlevest rendelt, és - ami a gyógyszer mellett újdonság volt - napi több órányi napsütést, takarókba burkolva, pihenve, a teraszon. Azt ígérte: másnap átjön, és meglepetést hoz nekem.

Újra elaludtam, és álmomban futottam az édes, nehéz illatú búzamezőkön.

Szerző: Démétér  2012.04.04. 18:39 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

Átolvastam az első fejezetet, és szégyellem magam! Mintha szétszórt édesanyám írta volna, egy csöpp összeszedettséget, leheletnyi koncenctrációt nem találni benne. Igyekszem tartani magam az eseményekhez - talán ha naplószerűen írom meg a történetet, úgy nem veszítem el a fonalát, és az idő hullámai majd segítenek.

Ma kedd van, a nagyhét második napja, de a szokásos passiójátékot idén nem fogom látni. Egész nagyhéten nem tudtam kinyitni a könyvtárat, de még templomba sem jutottam el, annyira beteg vagyok. A tél végén alaposan megfáztam, be is lázasodtam, és egyre jobban köhögök. A családom fél, hogy talán tüdőgyulladás lehet, de én nem hiszem... Vagy nem tudom. Fáj mindenem, zúg a fejem, és csak sírdogálok, ok nélkül... Egyetlen örömem, hogy már fel tudok ülni annyi időre, amíg megírom ezeket a sorokat.

Édes mama azt mondta, hogy el akarja hívni doktor Floriant, a fiatal orvosunkat, de én ellenállok. A doktorocska persze az ő keresztfia, Frufru néni és bíró úr fia. Nagyjából három évvel idősebb nálam. Én... nos... gyerekkoromban halálosan szerelmes voltam belé. Olyan sudár, bátor, széphangú fiú volt, és mindig csodálatos játékokat talált ki! Vagy csak ült és mesélt nekünk, csillogó szemű apróságoknak. Aztán nagyfiú lett - vagyis nekem, ötéves kis butának annak tűnt - magas és gunyoros, csinos mozgású, okos nyolcéves, és a szülei elküldték egy elegáns, drága iskolába. Emlékszem, ahogy zokogva kapaszkodtam a kezébe, és ő átöltelt és dédelgetett, mint egy kis nyuszit, kibontotta kusza szőke hajamból a zöld szalagot, és elvitte emlékbe.

Évekig alig láttam őt. A szülei gyakran látogatták, ő pedig ritkán jött haza, csak az ünnepekre, vagy akár olyankor sem. Sokszor csak távolból pillantottam meg. Egy-egy karácsonyi ünnepen láttuk egymást, de csak egy röpke pillanatra kapcsolódott össze a tekintetünk, és már húztak is minket másfelé.

Életem tizenharmadik nyarán azonban hosszabb időre érkezett. Olyan csinos fiú lett, hogy belesajdult a szívem. Hazaérkezése másnapján már rohant hozzám, felkapott és megölelgetett, szívem hevesen dobogott, és sírni szerettem volna. Megint úgy simogatott meg, mintha édes, bolyhos kis jószág lennék. Hatalmasakat csatangoltunk a folyóparton, nevettünk a füzek alatt, versenyt futottunk a búzamezőkön, és én egyre elkeseredettebben voltam boldog vele. Este pedig elment sétálni, táncolni a nagylányokkal, akik billegették előtte karcsú derekukat, és a szokásosnál is több szalagot fontak a hajukba. Én pedig otthon sírtam.

Megálltam Édes mama hatalmas tükre előtt a hallban, és faggattam: hát nem vagyok neki elég szép?! A tükör kíméletlenül őszinte volt: “te, édes lányom, egy aranyos pulykatojás vagy”. Hiába néztem Mamától örökölt sűrű, eperszőke, hullámos hajam: ami rajta huncut volt és divatos, az rajtam csak kócos kazalnak rémlett. Apa szőlőzöld szeme fiatalos volt és vidám, az én ugyanolyan zöld szemem szomorkásnak és bizonytalannak tűnt. A bőröm fehérségét pedig - a családban egyedüliként - aranyszínű pöttyök tarkították az orrom körül, de még a ruhám kivágásába és a karomra is jutott belőlük. Szív alakú arcom, habfehér, magas homlokom, apró orrom és hegyes kis állam túlságosan gyerekesnek tűnt. Azoknak a nagylányoknak a ruhája minden karcsúságuk mellett csupa puha gömbölyűséget rejtett, én pedig olyan sovány voltam, mint egy őzgida. Pasztellszín csipkefelhők helyett én erős barna cipőt és vastag szoknyát szerettem hordani, amikkel lehetett fára mászni és patakon átgázolni. Hát persze hogy nem tetszettem neki.

Álomba sírtam magam.

Ma nem tudok tovább írni, mert a láz és a köhögés levettek a lábamról.

Szerző: Démétér  2012.04.03. 20:16 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

 

A történetem úgy folydogál előre, mint egy csermely, amelyiknek nem ismerem a forrását. Nem is keresem, hanem belelépek egy ponton, és hagyom, hadd vigyen tovább a folyó felé.

Sonia vagyok Csengettyűfalváról, tizenhét éves, és én vezetem a könyvtárat. Édes mama szerint a polgármester lányához nem illik, hogy dolgozzék, de őt nemigen érdekli a szalagos kalapokon és a karácsonyi készülődésen kívül semmi, amely komoly, tudományos vagy mélyértelmű. Én pedig még nyolcévesen elhatároztam, hogy könyvtárat alapítok ebben a kisvárosban, és a szellem napvilágával űzöm el a poros gondolatokat a környékünkről. Nagyon szeretem édesanyámat, de néha reménytelenül felszínesnek tűnik - máskor azonban meglepi az embert élesszemű megfigyeléseivel.

Papa a polgármester a városban. Sokszor ugratjuk vele, hogy néhány év, és ő lesz a Mikulás: egykor mogyoróbarna szakálla kétoldalt már egy-egy széles, hófehér csíkkal ékes. Hatalmas termete, kerek pocakja, oroszos akcentusát szépen kiegészítő mélyhangú nevetése mind tökéletes Mikulást formáznak, jóságos természete nemkülönben.Közel húsz éve vezeti a városkát, mindenki megelégedésére, így reméljük, hogy soká vezetheti még.

Pavel öcsémről nem sok szót érdemes ejteni: vad, komolytalan és szilaj, állandóan kócos, állandóan rohan, állandóan nevet. Könyvet sem sokszor láttam a kezében, és olyankor is kalózos, indiános kalandokkal ámítja kamasz fejét.

Én pedig - nos, én vagyok a család Okostojása. Mióta csak megismertem a betűket, azóta falom őket. Szépirodalommal kezdtem, de ma már szinte csak szakkönyveket olvasok, filozófiát, nyelvtant és teológiát, időnként történelmi regényeket, életrajzokat és földrajzi elemzéseket. Édes mama szerint néha megállhatnék megemészteni mindazt a tudást, amit összeolvastam, sétálhatnék a természetben vagy akár nevetgélhetnék a barátaimmal, de mit tudhatja ő, micsoda boldogság a tudás? Egyébként is: a legjobb barátnőm, Jolanda még nálam is komolyabb. Képtelenség vele nevetgélni. Gyakran ülünk hármasban - vele és bátyjával - a paplakban, és a lélek, a fennség, a halhatatlanság és hasonló témákról cserélünk eszmét. Igazán hálás vagyok, hogy maguk közé fogadnak, mivel mindketten idősebbek és sokkal tanultabbak nálam.

Nem voltam persze mindig ilyen komoly és tudatos. Édes mama azt meséli, apró gyermekként igazi kis totyogó voltam, mindenhova fel akartam mászni, mindenhonnan lebucskáztam és mindig elgurultam, mint egy pöttyös kis pulykatojás. (A szeplőimről később még ejtek szót, bár nem szívesen.) Napsugárnak becézett a család, ami igazán kedves név, de nem illik egy okos, öntudatos fiatal nőhöz, így kértem, hogy használják az igazi nevem, ami teljesen rendben van. Rám hagyták. Ma már csak Katka néni szólít a régi néven néha, különösen, ha vendégségben vannak nálunk. A könyvtárban sosem, pedig ott is sokszor találkozunk. Katka néni nagy barátja a romantikus regényeknek és a verseknek, és jó ízlése is van hozzájuk, mindig a legszebbeket választja ki. Talán el kellene olvasnom mindent, miután ő visszahozta, ahogyan régen tettem.

Katka néni a keresztanyám.

Szerző: Démétér  2012.04.02. 12:29 Szólj hozzá!

Címkék: húsvét mese

süti beállítások módosítása