Ma van nagyböjt napja. Sokkal jobban vagyok - talán még a templomba is el tudok menni. A kanalas orvosság, a pihenés és a napfény sokat segített. A figyelmemet pedig a lázról és köhögésről elterelte a kiváncsiság: kertészeti könyveket falok és gyönyörködöm a nárciszokban és jácintokban. Florian hozta őket, amíg aludtam, és körberakta a teraszon a székem körül, az asztalkán a szobámban. Jó néhány csomagocska virágmagot is hozott, hogy ha picit megerősödöm: járjak ki a kertbe kertészkedni.

Csodálatos gondolat! Azóta csak a virágok érdekelnek. Papát megkértem, hogy Oszkárt, a városka gondnokát kérje meg, hogy meséljen nekem a kertészkedésről, mert ő igazán ért ehhez. Milyen szép lenne virágossá tenni a folyópartot, vagy akár a Gyömbérszeg utcát!

Végigcirógattam a fehér, sárga, rózsaszín szirmokat, és szinte áradt az életerő az ujjaimon át.

Florian meglátogatott. Próbált velem elbűvölő lenni, gondolom - nem tudom másra magyarázni azt a kedves, halk és érdeklődő beszélgetést, az enyhe bőrpírt, a lesütött szemeket.
-”Sonia, kedvesem, nagyon megváltoztál. De látom még az én kedves, kiváncsi, nagyszemű pajtásom az eprespezsgő színű hajzuhatag alatt. Ha édesanyádra nézel, akkor is épp úgy mosolyogsz, mint régen.”
-”Te is megváltoztál, és mondhatom: előnyödre.” - hangom nyugodt és gunyoros volt. -”Micsoda városi elegancia, micsoda elbűvölő modor! A lányok nyilván most is odavannak érted, de hát ez érthető is.”
Florain kutatóan nézett rám, de a szemem nyugodtan és vidáman kapcsolódott az övébe.
-”Kit érdekel az ilyesmi?”
-”Ugyan, minden fiatalembert érdekel. De bárhogy is, szerencséje a szívemnek, hogy már máshol van érdekelve, mert még azt is elrabolnád!” - nem tudtam megállni, hogy ne provokáljam egy kicsit.
Láthatóan meghökkent. Ez - bevallom - jólesett.
-”Én... gratulálok. Azt hiszem. Bár... Remélem, boldog leszel.”- és elindult az ajtó felé.

A lendülettől majdnem felborította Édes mamát, aki épp akkor nyitott be.
-”Nos, hogy van az én kicsi kincsem? Mit gondol, doktor úr?” - kérdezte ragyogó mosollyal.
Florian kicsit ledermedt egy pillanatra, mert a vizsgálatról teljesen elfeledkezett. Tulajdonképpen én is. Csak Florian arcára, csodálatos hangjára, finom, hosszú, erős kezének mozdulataira figyeltem, a pírra a bőrén, szemére boruló, hosszú pilláira.
-”Őőőő.... Édes mama, jól vagyok.”
-”Én tudom, drágám, de örülnék, ha a doktor úr is megerősítené, hogy javul az állapotod.” - ráragyogott Florianra. -”Nos?”
-”Nos... őőőő... igen. Sonia állapota sokat javult.” - még nem talált vissza a szokásos modorához. - “Bizonyára édesanyja kitűnő ápolásának köszönhetően.”
-”Óhh, és persze a gyógyszernek, a javasolt napfénynek és az ajándékoknak köszönhetően éppen úgy.” - mosolygott Édes mama. -”Mit gondol, elengedhetem ma este a templomba? Vagy a holnapi körmenetre?”
-”Ma még semmiképpen sem mehet sehova. Ha egész nap láztalan, akkor holnap esetleg. Esetleg. De szeretném megnézni még kora délután, mielőtt elindulna.”
-”Jöjjön át ebédre, Florian! Persze böjtös ebédet adunk még, de a körmenet után is boldogan várunk a szüleiddel együtt.”
-”Az ebédmeghívást köszönettel elfogadom, de a körmenet után otthoni, csendes délutánt terveztünk. Vasárnapra azonban boldogan vendégül látnánk mindannyiukat!”
-”Szó sem lehet róla. Jöjjenek át, kérem! Ennyivel tartozunk, ha meggyógyította a kislányomat.”
Florian mosolyogva meghajolt, még utoljára rám nézett, és elment.

Vajon miért szégyellem magam?