Eljött a búcsú pillanata. Kikísértük Olivért az erdőszélre, ahol mi megálltunk, egymásba karolva, és elengedtük Olivért, aki odafutott a többiekhez. A távolból néztük, ahogy a pajtásai nyakába borul, egyenként, majd Csillangó bácsitól is elköszön. Láttuk, ahogy fülig érő mosollyal felénk integet és mutogat. Még beszaladt a többiekkel együtt a fák közé, és pár percre elvesztettük a szemünk elől. Ekkor láttuk meg a szánt. Fenséges, csillogó szán szaladt ki a havon az erdőből, sötétpiros oldalát erős, faragott fakeret díszítette, azon pedig csillogó fehér hópelyhek kavarogtak díszítésül. Hat rénszarvas húzta a szánkót, a vidám kismanók pedig egymás hegyén-hátán integettek nekünk a mélyéről. A szarvasok patái csillagport vertek fel, és elkezdtek szépen felemelkedni, és húzták maguk után a szánkót. A manók vidám nevetéssel integettek a hátából. Apró mozgást éreztem, és lenézve láttam: Olivért dugta kis kezét az enyémbe.

Milyen szép karácsonyunk volt! Olivér, a baba, Kázmér és a szellemkisasszonyok mind felejthetetlenné tették az idei karácsonyt. Boldogan, lassan sétáltunk vissza a házhoz. Olivért lefektettem egy kis délután szunyókálásra - az élénk kismanó ebéd után mindig elálmosodik - és leültem megírni nektek idei utolsó levelem.

Remélem, drágáim, hogy örömötök telt a mi karácsonyunk meséiben, és a tiétek is legalább ilyen szépen alakult. Viszontlátásra, karácsonyi barátok!

Pihe-puha hó hullott a városra az éjjel. Álmosabbak is vagyunk a szokásosnál, még Oleg szeme is majd leragadt reggel. Fanni hatalmas adag kávét csinált a szokásos reggeli tea helyett - okos lány! Igaz: késett ő is, azt mondja, elszundikált ma reggel. Nem bántuk, legalább mi is pihenhettünk még egy kicsikét.

Délelőtt érkezett drága Olivér, óriásira nyílt, ámuló szemekkel és néhány utazóládával. Csillangó úr mosolyogva, udvariasan lépdelt mögötte.

• Nézd, kis drágám, ez lesz a szobád. - vezettem be Olivért a hálószobánktól balra eső, kerek ablakos, aranyos kis szobába. A gyerekszobával szemközti szobácska ez - arra gondoltunk, hogy ha a pici már nem lesz olyan pici, és a barátai átjönnek éjszakára, itt alhatnak. Esetleg Pötty és Sapi… de, nos, egyelőre más dolgunk van.
• Hogy tetszik? - kérdeztem Olivértől.
• Ez… ez… - Olivér csak ámult. Mire meg tudott szólalni, csak szégyenlősen mesélte: - Mi otthon négyen lakunk egy szobában. Sosem volt még saját szobám. És tükör is van! Meg vitorláshajós tapéta! Otthon mézeskalács-figurás tapéta van. Az is elég aranyos persze, de a hajók sokkal klasszabbak!
• Örülök, hogy tetszik. - mosolyogtam rá. - Nézd csak, ide teheted a holmidat. Ha szeretnéd, akkor holnap elmehetünk venni néhány gyerekruhát, de én szeretem a manócska-ruháidat is. Majd kitalálod, jó?

Olivér elég hamar elhelyezkedett, és lelkesen szaladt körbe a házban. Szerencsére Fanni már nem ijedezik, ha meglátja, és Margot mindig is képes volt helyre tenni, ha rendetlenkedett. Aztán - ha véletlenül túl szigorúan szólna rá, ami ritkán fordul elő - egy vigasztaló sajtos kekszet nyom titkon a kismanó kezébe.

Frufru is átjött az ikrekkel, sőt: a férjét is hozta a délutáni kávéra. A picik imádják Olivért, és Frufruval gyors számvetést tartottunk, de nem tudtuk eldönteni, melyikük a legnagyobb rosszcsont hármuk közül. Félek, hogy egy -két hét, és ők hárman téglákig bontják a házat. Haragudni persze nem lehet rájuk, hiszen olyan aranyosak, és mindig, mindig jót akarnak!

Oleg épp olyan örömmel fogadta a hírt, mint én. Igaz: nem lesz könnyű évünk, az érkező kisbabával és egy kíváncsi manóval folyton láb alatt, de Olivért annyira megszerettük! Milyen remek, hogy velünk maradhat még egy kis ideig!

Ma volt a napja, hogy ezt a hírt megosztottuk vele és Csillangóval, a tanárával.

• Olivér! - hajoltam le hozzá, és megfogtam a két kezét. Egy pillanatra még felnéztem Csillangóra. - Nem gond, ugye, ha vele kezdem?

Csillangó úr mosolygott és bólintott.

• Nagyon nagy örömmel fogadnánk, ha szeretnél velünk tölteni egy évet. Megtiszteltetés lenne egy igazi karácsonyi manót üdvözölni a háznál, és remélem, sok érdekeset mesélhetünk neked ez év alatt. Azt is remélem, hogy jövőre a barátaid visszatérnek, és mielőtt hazaköltöznél, néhány hetet megint városkánkban töltötök.

Olivér válasz helyett iderohant hozzám, és szorosan, nagyon szorosan átölelt.

• Köszönöm! - suttogta.
• Én köszönöm, kis drágám. Remélem, jól érzed majd magad.
• Nagyon izgalmas lesz! - élénkült fel. - Csillangó bácsi, nem baj? Olyan érdekes lesz, és majd mindent leírok, és utána elmesélem, és hozok haza ajándékokat, és ha szabad, akkor kérek például barna csizmácskát, aminek egyáltalán nem kunkori az orra, és Oleg bácsi azt mondta, hogy megtanít Fekete Péterezni, és még nem tudom, hogy mi az, és Hortenzia néni azt mondta, hogy nyáron ehetek cseresznyét!
• Hát ez így egyszerre kicsit sok lesz. - nevette el magát Csillangó úr. - Örülök, hogy örülsz, Janika, illetve elnézést: Olivér. Gyere még haza velünk összepakolni, aztán holnap költözhetsz. Holnapután pedig el is búcsúzunk.

Kíváncsian léptem a szalonba. Olivér szinte elveszett a nagy, kényelmes fotel mélyén, de hát hiszen mondtam már neki, hogy tegyen bele párnát magának… De izgatottan ficergett, hatalmas szeme ragyogott. Egy magas, kunkori orrú… hümm… talán: ember lépett felém. Vagy nagyra nőtt manó lehetett? Szűk, zöld kabátkáját pirossal szegélyezett fehér gallér és élénkpiros öv díszítette, élénk kék nadrágját piros csizma egészítette ki. Arca olyan volt, mintha a már ismerős manócskáim felnőtt változatát néztem volna: kedves, kerek arcocska szeplőkkel és hegyes, pisze orral, kerek szemét óriás szempillák keretezták. De magas volt, magasabb talán Olegnél is, és vékony, mint az állólámpa a sarokban. Kíváncsian néztem, és felé nyújtottam a kezem.

• Asszonyom, ne haragudjon, hogy váratlanul érkeztünk. - kezdte kifogástalan modorral, csengettyűző hangon. - Csillangó vagyok, ennek a kis ördögfiókának az oktatója.
• Üdvözlöm, kérem, ne szabadkozzon: örülök, hogy megismertem. - kínáltam hellyel Csillangót is. - Megkínálhatom valamivel? Egy kávét, teát esetleg? Remek vajas sütemény készült hozzájuk ma reggel a konyhánkban.
• Janika sokat mesélt a kávéról, ha nem alkalmatlankodom, szívesen megkóstolnám. - pár percig gondolkodnom kellett, míg eszembe jutott: Olivér eredeti neve Janika, őt otthon így hívják. - Tudom, hogy ő sosem ivott feketén, de én kiváncsi volnék.
• Már csöngetek is érte.

Így kényelembe helyezkedve rátérhettünk a lényegre. Micsoda hírrel érkezett!

• Ne haragudjon, asszonyom, és előre kérem: válaszoljon őszintén, udvariaskodás nélkül, és ne érezze kötelezőnek, hogy igent mondjon a kérésünkre. Azonban mindenképpen szeretnénk a kérdést feltenni, még ha szemtelenségnek tűnik is. Talán sosem adódik még egy ilyen remek alkalom.
• Csillangó úr, most már biztos lehet benne, hogy felkeltette az érdeklődésem. Kérem, folytassa.
• Szeretnénk megkérni Önöket, kedves férjével együtt, hogy egy évre fogadják magukhoz Janikát. Nekünk fontos lenne, hogy megismerjük a modernebb világot magunk körül, ő pedig majd meghal, hogy mindent, de mindent kipróbáljon, amit csak lehet. Önöket pedig nagyon megszerette. Nos, mit mondanak? Adjunk egy pár nap gondolkodás időt?

Úgy tűnik, megkezdődnek a dolgos mindennapok. Olegnek ma már be kellett mennie a Tanácsházára. Mi még Frufruval körbesétáltuk Csengettyűvárost, ittunk egy forralt bort, amíg a piciknek forró almás rétes jutott, és végignézegettük, ahogy az árusok sorra rendezkedik be az üzleteiket az újabb nyitásra. Kázmért is láttuk, ahogy szégyenlősen kitette a nagy cipő-cégért Cukorpálcika házára, és a szalon ablakán megnyitotta a függönyöket, hogy szép kis topánokat, meg úri bőrcipőket helyezzen eléjük. Mögötte ott nevetgéltek a lányok.

• Mégis csak szépen kezdődik ez az év.
• Mindegyik szépen kezdődik. Aztán általában közben sem nagyon rossz. - mosolygott rám Frufru.
• Frufru, valamit el kell mondanom. - fordultam felé.
• Tudom, drágám, észrevettem. Gratulálok nektek! - adott két puszit az arcomra. Már megint sírok, ez őrület!

Amikor hazaértem, Fanni már az ajtóban félrevont, és izgatottan suttogott.

• Hortenzia asszony, kérem, itt van Olivér!
• Fanni, miért vagy ettől ilyen izgatott? Nagyon sokszor itt van.
• Az igaz, de nem szokott bejelentkezni! Azelőtt pedig sosem érkezett felnőtt kísérettel. Bekísértem őket a szalonba, és most teáznak. - kicsit elpirult. - Hallgatózhatok?

Jaj. Ó, jaj. A gyomrom. Oleg csak kuncog, de megjárja, mert neki meg a feje fáj. A tegnapi mulatságon én nem ittam semmi erőset, csak éjfélkor egy korty pezsgőt, de ő alaposan megünnepelte a gólyahírt. Most fogja a fejét, és kicsit kótyagos, míg én inkább a gyomrom fogom. Az nem a legbiztosabb mostanában, különösen reggelente. Tegnap pedig alaposan kivettem a részem a lakomából. Mit is tehettem volna! Tudom, hogy nem a legkifinomultabb étel, de nagy kedvencem a tésztagyűrűben sült kolbászka, sosem tudok neki ellenállni, lehetőleg sok mustárral. Megettem belőlük vagy egy tucatot. Most meg persze jajveszékelek. Együtt Oleggel, mert együtt vagyunk jóban, rosszban, és ez most határozottan az utóbbi.

Tudjátok, ki járt felénk ma reggel? Olivér, a kismanó. Kicsit szomorkodott, mert lassan búcsúzniuk kell. Azt mondta, még öt napja van, utána indulnak vissza az Északi Sarkra. Én is bánatosan simogattam a fejét, és rutinosan egy citromos szeletet tömködtem a szájába közben. A kekszeket szereti, és leginkább a savanykás és sós ízeket - úgy látszik, hogy azokból jut nekik kevesebb. Azt mondja, hogy őszintén szólva néha unja már az édeset.

Játszottunk együtt egy játszma dominót, hogy felvidítsuk. Megígérte, hogy este visszanéz, ha játszom neki a zongorán. Milyen jó lenne megtanítani zongorázni Olivért! Persze, nem marad elég ideig hozzá.

Azt hiszem, visszafekszem egy kicsit délután. Hajnalban jöttünk haza, és hát a reggelünk nem volt éppen pihentető a rosszullétekkel. Csinálok mindkettőnknek egy-egy jó erős kávét, aztán irány az ágy, amíg jobban nem leszünk. Viszlát holnap, drágáim!

Nem szoktam általában ilyesmivel vesződni, de olyan mozgalmas év áll mögöttünk, és annyi újdonságot tartogat a következő, hogy így szilveszterkor megállok egy pillanatra számvetést készíteni. Aztán előkeresem a ruhám az esti mulatságra természetesen!

Nos, nézzük csak, mi mindenről kell beszámolnom. Elsősorban is a kis életről, ami növekszik bennem. A kislányról vagy kisfiúról, aki Oleg és az én életem folytatása lesz, aki kiegészíti majd a családunkat. Róla most nem írok többet, mert az örömkönnyeim újra elásztatják a papirost.

Idén tudtuk meg, hogy valóban apró manók segítik a Mikulás munkáját, vagy talán néha akadályozzák is, de csínytevéseik örömet, játékot és szeretet visznek magukkal. Olivért különösen megszerettem közülük. Sosem fogom elfelejteni hatalmas nyílt, ámuló szemét a színházban, ahogy az előadást nézte.

Sajnos ebben az évben veszítettük el drága Cukorpálcika barátnőnket, de év végére, megfiatalodva, sőt: testvérével együtt visszakaptuk. Igaz, meg kell majd szoknunk a  változást, és azt, hogy nemigen hagyják el a házat a nővérek.

Herceg látogatott Csengettyűvárosba. Jó,  jó, mondhatjátok, hogy nem igazi herceg volt, de mi mégis csak épp úgy örültünk és ünnepeltünk, tehát lényegében… az élmény épp olyan volt, mint ha herceg járt volna felénk. Én igenis hálás vagyok Kázmérnak, hogy engedte, hogy ezt átéljük. Nem is beszélve a remek mesteremberről, akit az egésszel nyertünk: lett a városkának egy ritka jóképű, nemesen merengő bajuszú, katonás kiállású cipésze. Mi kellhet ennél több?!

Drága Frufrumnak ikrei születtek, Pötty és Sapi - sosem fogom megszokni ezeket a neveket - pedig bájos kis keresztgyerekek. És rosszak, mint az ördög, de épp így imádnivalók.

Edwin és Katka remekül élnek, Edwin gyára egyre több megrendelést kap, Katka pedig kalapboltot szeretne. Talán beszélnem kellene vele az ötleteimről. Milyen jó lenne itt a városban beszerezni a csodás kalapjaimat!

Sürgő bácsi meggyógyult, az ünnepek után megy vissza a gyárba dolgozni. Edwin áthelyezte az irodába, ott remélheetőleg sem neki, sem az üvegárunak nem esik baja.

Mosolyogva tehetem le a tollat: remek év volt. Most pedig irány a gardrób, mert nem és nem tudom eldönteni, hogy az óév-búcsúztatóra az aranymintás mézsárga ruhát vagy a korallszínű brokátot vegyem fel. Az első gyönyörű, de derékban mintha kissé… khm… nem mondom, hogy szűk, mert nem igazán az, de például nem is túl kényelmes. A brokát pedig ünnepélyes, de talán nem elég vidám. Vagy legyen mégis inkább a barackszín fűzős, narancszín szoknyás selyem?

Úgy tűnik, hogy az ötletem remekül bevált. Hallottuk a lányoktól, hogy eltűnnek, hiszen utolsó kívánságok teljesülése után senkinek sincs rájuk szüksége. Vastag Kázmérnak, a hóbortosan romantikus cipésznek azonban szüksége volt valakire, aki otthont, házat tud nyújtani neki, és aki álmodozó lelkét is mesével látja el. Mi lehetne jobb, mint ha távol lévő, imádott húga helyére két húgocska lép, akiknek pedig szükségük volt valakire, aki itt tartja őket?!

Kázmér óvatosan lépett a házba. Igaz, hogy járt már itt egyszer, a nagy bál napján, azonban akkor még nem tudott a kísértetekről, és az egész ház kivilágított, díszes és ragyogó volt. Most csak a havas kert felől beszűrődő kedves fény világította meg a régi szobákat, és az árnyékos sarokban két szégyenlős, átlátszó kislány álldogált. Ránézésre tizenöt év körüliek lehetnek.

• Üdvözlöm a kisasszonyokat. Hadd mutatkozzam be: Dió.. mmm… Vastag Kázmér vagyok.

Karamella sötétkék szemében huncut fény villant.

• Érdekes, és valami mákdarálóra emlékeztem… Vagy talán Diótörő?

Kázmér fülig pirult, de Cukorpálcika csak kuncogott.

• Bocsásson meg a húgomnak. Ígérhetném, hogy általában nem gonoszkodik, de nem lenne igazam. Én viszont kedvesebb vagyok.
• Én kedvelem a kedvességet és a pajkosságot is, és egészen remek meséket tudok kitalálni. Hallották például, ami a messzire vándorolt cipészlegényről szólt, aki hercegnek adta ki magát?

Ettől a ponttól ők hárman elválaszthatatlanok lettek. A lányok már nem csak nem halványodnak: de néha új ruhában kísértenek, és új játékokat tanulnak Kázmértól. Nagy kő esett le a szívemről.

• Diótörő, kedvesem - kezdtem óvatosan - vagy szólítsam inkább Kázmérnak?
• Azt hiszem, jobb lesz most már, ha a Kázmérnál maradunk. - horgasztotta le a fejét Kázmér.
• Azt hiszem, sosem hallottam ennél romantikusabb történetet.
• Hogy tetszik mondani? - nézett rám Diótörő bambán, talán még a szája is elnyílt kicsit a csodálkozástól. De helyettem Oleg válaszolt.
• Kázmér, hisz gondoljon csak bele. Átutazta a világot, kitalált magának egy mesét, amiben benne élt, csak azért, hogy olyan lehessen, amilyen lenni akart. Nem bántott senkit, de álmodott egy másféle életet magának. Nem mondom, hogy okos dolog volt, mert nem az, de igazán romantikus.

Megszorítottam Oleg kezét. Úgy szeretem, amikor ilyen érzékeny. Épp erre volt szüksége Kázmérnek, azt hiszem.

• Azt tetszenek hinni? Illetve tényleg ezt gondolják?
• Igazán ezt gondolom, Kázmér - erősítette meg Oleg - de azt is gondolom, hogy ebben a városban nagy szükség lenne egy valódi és jó cipészre, míg a hercegi látogatások csak ünnepekkor érdekesek. Mit gondolsz, Hortenziám?

Elgondolkodva nézegettem Kázmért. Cipésznek kifejezetten jóképű, különleges figura lesz, talán több szívet is magába bolondít, mint hercegként.

• Tudja, mi lenne még ennél is romantikusabb? Megmenteni két bajban levő lányt. Úgy hallottam, hogy itt maradhatnának a kislányok, ha valakinek szüksége lenne rájuk. Önnek pedig épp egy hely kellene, ahol lakhatna és üzletet nyithatna. Igazam van?

Felkaptam Oleg kabátját, a kezébe nyomtam, és nyaka köré tekertem a sálját is.

• Siess, édesem!
• Hova megyünk, Zizi? Itt hagyjuk szegény, szomorú lányokat? Lehet, hogy már nem is lesznek itt, mire visszajövünk!
• Gyere már, Oleg, mondom, hogy van egy ötletem!

Húzkodtam magam után a kabátujjakat nehezen lelő páromat.

Nem mentünk messzire: Bella fogadója Cukorpálcika házától csak két saroknyira van.

• Bella, drágám, hol találom a vendégedet?
• Diótörőt? Odafönt búslakodik a szobájában, nem tudom, mi van vele napok óta.
• Köszönöm! - szóltam vissza már a lépcső felétől.

• Kopp-kopp! - csicseregtem a lendületes kopogás mellé. Oleg mintha rosszallaná a tapintatlanságom, de nem akarom vesztegetni az időt. - Bejöhetünk?
• Persze, asszonyom, örömmel látom! Polgármester úr? - nézett ránk zavartam Diótörő.
• Ne haragudjon, herceg, de most őszintének kell lennünk. Ugye, ön nem herceg? Talán nem is Diótörőnek hívják.

Diótörő néhány pillanatig némán nézett rám, sötét szeme kutatta az arcomat, aztán mélyet sóhajtott, és leült az ágyra.

• Van szerencsém bemutatkozni: Vastag Kázmér vagyok, cipőfelsőrész-készítő. Prágából. Apám orosz volt, aki Prágába látogatott szerencsét próbálni, és ő lett a város legjobb cipésze. Anyánkkal boldogan élnek, és bár három gyerekük háromfelé vándorolt, azért gyakran látogatjuk őket. A jó munka meglehetős vagyont jelentett, így mindhárman elindulhattunk, amerre akartunk. Marikából csodás, híres balett-táncosnő lett, öcsém utazó ügynök: ő viszi messze földre apám munkáit. Mindenhol boldogan fogadják. Én azonban… engem megrészegített a gazdagság. Szégyelltem, hogy csak cipészek vagyunk, és mindig nemesi címről, hintókról, pazar estélyekről ábrándoztam. Tehát én… szélhámos lettem. Sosem kellett más pénze, egyszerűen csak kiadtam magam annak, ami nem vagyok. Érdekes, romantikus, nemesi származású embernek. Pedig én is apám cipészmesterségét örököltem. És ami a legszomorúbb: szégyenletesen jó cipőket tudok készíteni.

Gyorsan befejeztük a reggelit, és Oszkárral együtt siettünk Cukorpálcika házához. Sietség közben Oleg kesztyűs kezébe csúsztattam a kezem, és megszorítottam. Az aggodalom is alig csillapította boldogságunkat.

Tulajdonképpen… örülök, hogy Cukorpálcika visszatért. Igaz: én sosem féltem a kísértetektől (még amikor Oleg féltett is). Emlékezetembe idéztem Cukorpálcikát, amikor én ismertem: a magas, vékony alakot, az elegáns, ősz kontyot, a hosszú orrot. Ha a lányokra gondolok, biztos vagyok abban, hogy ő a piros ruhás, sötét hajú lány lehet: a nagy, hidegkék szemek, a hosszúkás arc, a vékony orr a későbbi idős, kiváncsi, nagyon hiányolt Cukorpálcika kisasszonyé. Tehát a másik leány volt a testvére, a szépséges, apró orrú, szőke, nevetős lány a fenyőzöld ruhában lehet Karamella. Mire ezt kiötlöttem, már oda is értünk a házhoz.

Előre engedtük Oszkárt. A lányok már nem bajlódtak azzal, hogy elmeneküljenek. Most láttam őket közelről először. Szomorúan összekapaszkodtak. Amikor láttam őket, mindig volt valami megfoghatatlan és lebegő a megjelenésükben, a föld fölött szinte átlátszott a hatalmas szoknyájuk. De most mindketten… nem tudok más szót rá: elhalványodtak. Két szép, szomorú fiatal lány, olyan áttetszően, mintha füstön át néznénk a tükörképüket.

• Isten hozott benneteket. - fogadott Cukorpálcika. A hangja alapján nincs kétség: igen, ez elvesztett barátnőnk hangja. - Már nincs értelme menekülnünk. Akartok bántani minket?
• Ugyan már, dehogy! - kiáltottam fel.

A két lány és Oleg is egyszerre, kissé riadtan nézett rám.

• Oleg, ugye? - fordultam a férjem felé.
• Persze hogy nem. - nézett Oleg a lányokra. - Segíteni jöttünk, ha tudunk. Mit tehetünk értetek? Ugye, Cukorpálcika és Karamella kisasszonyokhoz van szerencsénk?

A lányok csinos kis pukkedlit csináltak, és bólintottak.

• Nagyon szépen köszönjük - vette át a szót Karamella. - Erre nem is számítottunk. Én mondtam Cukorpálcának, hogy nem akarnak bántani minket, de hogy segíteni is szeretnének, az igazán jól esik. Bár nem látom, hogyan tehetnék, ööö… uram?
• Oleg Petrovics, elnézést kérek, hogy nem mutatkoztam be, és nejem, Hortenzia.
• Én persze ismerlek benneteket - mosolygott ránk Cukorpálcika.
• Nagyon örvendek. Akárhogy is - szólalt meg újra Karamella - nem látom, hogyan lehetne segíteni nekünk. Az volt mindkettőnk kívánsága, hogy még egy utolsó karácsonyt tölthessünk el együtt, szeretett, régi házunkban. Most pedig lassan véget ér a karácsony, és nincs ok rá, hogy tovább kísértsünk itt. De… őszintén nem akarunk elmenni. Nagyon szeretjük ezt a helyet, és a várost is az ablakainkon túl. Milyen jó lenne még itt néhány karácsony! Bárcsak valakinek még szüksége lenne ránk!

Félrehúztam Oleget.

• Drágám, talán tehetünk valamit. Van egy ötletem.

Oleg rámmosolygott ma reggel:

• Zizi, drágám, még nem látszik a pocakodon a kisbaba.

Elnevettem magam, rajtakapottam: már megint a hasam tapogatom. Egymás nyakába borultunk.

• Khm. - köhécselt az ajtóban Oszkár. Tudjátok, drágáim, a városka gondnoka. - Polgármester úr! Polgármester úr! Bocsánat a zavarásért!

Oleg mélyet sóhajtott.

• Mi újság, Oszkár? Boldog karácsonyt!
• Boldog karácsonyt! Ne haragudjon, hogy most zavarom, de nem tenném, ha nem történnének furcsa dolgok!
• Oszkár, mostanában az a furcsa, ha minden rendben megy. Biztosan tudod már te is, hogy Mikulás manócskái közül többen meglátogatták Csengettyűfalvát.
• Persze, polgármester úr, hogyne tudnám, sőt: Mikulást is láttam távolról, de most nem róluk van szó. Karamella és Cukorpálca tegnap óta sír és halványodik.
• Hogy kicsodák és mit csinálnak?

Én is előredőltem.

• Karamella és Cukorpálca, a szellemházból?
• Persze! - Oszkár kicsit furcsán néz rám, mintha butább lennék a szokásosnál is. - Tetszik tudni, a szellem-testvérpár.

Oleg - tőle szokatlen hevességgel - asztalra csapott.

• Ennél az asztalnál csak én nem tudom, hogy miről van szó?!
• Úgy látszik, drágám… én kezdem összerakni. Oszkár, kérem, javítson ki, ha tévednék, de azt hiszem: Cukorpálca kisasszony és Karamella kisasszony testvérek lehettek, árvák. Karamella fiatalon meghalt, és amikor néhány éve Cukorpálca követte: végre újra együtt lehettek. Mindketten nagyon vágyhattak már a családjukra, hiszen olyan kevés jutott nekik belőle. Cukorpálcika a testvérével közel egyidős lehetett, és most mindketten együtt, fiatalon lakják a házat.
• Így van, asszonyom! Pontosan! Én azt hittem, hogy tetszenek tudni. - fordult Oszkár Oleg felé - A városkában mi többen beszélgettünk róla a kocsmában.
• Hát, tudod, Oszkár, mi oda ugye ritkábban járunk…
• Hát az mondjuk igaz. Szóval ahogy mondtam: a kisasszonyokat szeretjük, mindig is helyes lányok voltak, de most valami baj van velük. Nem lehetne segíteni rajtuk?

Ó, ma hosszú, hosszú naplójegyzetre számíthattok, drágáim! Remélem, mindenki kényelmesen ül!

December huszonnegyedikén írtam nektek utoljára, amíg a finom vacsora után az ajándékozásra vártam. Oleg épp úgy fogadta az általam kötött apró babacipőket, ahogy vártam, vagy talán még boldogabb volt. Édes párom azóta is a hetedik felhőn jár, nekem pedig minden alkalommal könnybe lábad a szemem, amikor látom az örömét. Azóta már én is el merem hinni a legszebb hírt a világon: kisbabánk lesz! Még nagyon apró, de már a miénk, Olegé és az enyém, és a legjobban várt és szeretett kisbaba lesz a világon.

Nos. Megint elpityeregtem magam örömömben, de mostanra lehiggadtam, és folytathatom a mesélést.

Oleg adta át először az ajándékát, egy szépséges, vastag, lila borítékban. Kiváncsian nyitottam ki, és elállt a lélegzetem. A távoli nagyváros színházába szólt, egy Hamupipőke című balettelőadásra! Nem jutottam szóhoz.

• Ó, de… Istenem, Oleg, köszönöm! De hát hogy fogunk odajutni?
• Mindenről gondoskodtam, Zizi. Leleveleztem egy helybeli, szép szállodával, hogy ott töltünk majd egy hetet, és közben megnézzük az előadást is.

Csak szó nélkül a nyakába borultam.

Némi szipogás után átadtam én is az ajándékomat: a kötött babacipőcskét. Oleg meg sem tudott szólalni, csak szorított és szorított! Olyan boldogok vagyunk!

Megint sírok. Bosszantó lenne, ha nem lenne tulajdonképpen örömteli még ez is.

Ma pedig Edwinéknél jártunk, kedves unokaöcsémnél, aki egészen kivirágzott a házassága alatt. Nem leszek olyan képmutató, hogy letagadjam: eleinte bizony nem örültem, hogy Katkát, az erdész húgát tüntette ki érdeklődésével. Be kell látnom, hogy én tévedtem, és csodásan választott: Katka édes, okos, és ami a legfontosabb, nagyon szereti őt.

Mint az ebédnél megtudtuk, Katka kalapboltot szeretne nyitni a városban. Edwin félti, hogy nem ért a kereskedéshez, ami igaz is, de szerintem ilyen talpraesett lány feltalálja magát. Oleg velem értett egyet, és megígérte, hogy ha elhatározzák magukat: segít üzlethelyiséget találni a városban.

Ma reggel boldogan ébredtem. Igaz: Oleg mellett szinte mindig boldog vagyok, de ma… A karácsony is szinte mindig gyönyörű, de a karácsony Oleggel még szebb.

Délelőtt feldíszítettük a mi saját karácsonyfánkat. A régi arany és narancs díszek helyét régóta, immár negyedik karácsony óta felváltották a piros, világoskék és arany díszek: a mi színeink. Nagyon bájosan mutatnak együtt a karácsonyfán. Én a legjobban a nagy üveggömböket szeretem, Oleg pedig a habkarikákat - mindkettőből jó sok kerül a fára.

Olivér ma nem látogat meg, mert azt mondta: fogadniuk kell valakit. A Szentestét sosem töltik az emberek között, még rejtve sem. Margot-t és Fannit már tegnap hazaküldtem, Edwint és Katkát pedig holnap látogatjuk meg. A mai nap csak mi kettőnké.

Most vacsora után írok nektek, nemsokára átadjuk egymásnak az ajándékokat. Oleg épp most ment el a dolgozószobába érte, én pedig már idekészítettem a csomagot. Szeretettel megsimogatom. Tudom, biztosan tudom, hogy mennyire fog neki Oleg örülni. Eszembe jutnak a Sürgő nénivel töltött órák, a gyakorlás, a sok játék Olivérrel, Sapi és Pötty ragaszkodása, Frufru barátnőm nevetése. Igen, Oleg biztosan örülni fog. Ugye, ti már kitaláltátok, mi lesz az ajándék?

Ma reggel nem egy, hanem három manócska somfordált be a konyhába. Margot majdnem összeesett ijedtében, aztán nagyon szigorúan rájuk ripakodott, hogy “tessenek bemenni az étkezőbe, nem itt kell összejárni mindent, ahol az ember lánya dolgozik!”. Szegény kicsikék eléggé megszeppenhettek, mert Fanninak el kellett kísérnie őket, pedig - ahányszor járhattak nálunk - igazán tudhatták az utat.

• Szervusztok! Kér valaki sonkás tojást? - érdeklődtem.

Olegnek megállt a szájában a falat. Kicsit lassan szokik hozzá a változásokhoz.

• Hortenzia néni, ők a barátaim. Miki és Öcsi… öööö… illetve…
• Krampusz! - vágta kis büszkén a piros kabátkás manócska. Neki barna haja volt és barna szeme, és magasabb volt a többieknél.
• Te is választottad magadnak a neved, igaz? - kérdeztem tőle. Az enyhe pirulás miatt hozzátettem: - Nekem nagyon tetszik. Miki, téged is üdvözöllek. Van egy nagyon kedves rokonom, akit szintén Mikinek hívnak, ő az erdész a városkában. De ezt biztosan tudjátok.
• Nem tudtuk! De izgalmas! - lelkendezett Miki. - Nem nagyon beszélgetünk a lakókkal, ugye…
• Nos, ez igaz. De ki ne hűljön a sonkás tojás! Szedhetek?
• Tejeskávét javaslok hozzá a fiataluraknak, esetleg tejkaramellát? - fűzte hozzá Oleg. Nos, úgy látom, mégis alkalmazkodik.
• Karamellát szoktunk otthon inni, de a tejeskávét megkóstolnánk, ha szabad!

Úgy tűnik, hogy kis kosztosaink lettek. Igazán életvidám tőlük a ház, és mióta néha meglátogatnak, sokkal kevesebb kalamajkát is okoznak.

• Oleg, szerinted meddig maradnak? Mit gondolsz?

Olivér - csínytevő manócska létére - elég szégyenlős kis jószág, mégis sokkal bátrabb, mint a többiek. Azt mondja azért, mert nagyon kíváncsi az életünkre. Ők például nagyon sok kakaót isznak az év alatt odafönn az Északi Sarkon, de sosem raknak bele mini mályvacukrot. Pedig a kis lebegő, édes párnák a legfinomabb dolgok lehetnek a világon!

• Várj csak, kincsem! Még sosem ittál forró kakaót pillecukorral?
• Hát mondtam, hogy nekünk munka, illetve… csínytevés közben nem szabad! - nézett rám szemrehányóan.
• Oh, ne haragudj, mindig elfelejtem, milyen komoly és felelősségteljes bajkeverővel van dolgom! Ha megkínállak, akkor ugye ihatsz?
• Hát, gondolom… megpróbálhatom. - Olivér kicsit elpirult, láthatóan bizonytalankodott, de nem tudott ellenállni a kísértésnek.
• Megígérem, hogy bárkit meggyőzök: nem vetted el a finomságot, hanem jó szívvel adtam.

Olivér arcocskája felderült, csíkos harisnyás lábait meglóbálta a széken, és megkérdezte:

• Kaphatok hozzá kekszet is? Csak hogy tudjam, hogy milyen. Mi otthon mindig csak mézeskalácsot eszünk, ami nagyon-nagyon finom, de az áfonyás meg csokidarabos süti is nagyon jó lehet…
• Értettem! - szalutáltam röviden a kismanónak, és mentem felszolgálni a rendelést.

Olivér mosolya körbeszaladta a fejét. Amikor pedig megkóstolta az édességeket! Becsukta a szemét, és földöntúli boldogság látszott a kis szeplős pofin.

• Olivér, nem kell hazamenned? Vagy valahova máshová? Nem fogsz hiányozni a többieknek?
• Ó, dehogynem! Estére vissza kell mennem az utolsó házon túlra, ott lakunk az erdő szélén. Azt hiszem, veszekedni fognak velem, hogy hagytam magam észrevenni, de az is lehet, hogy inkább irigykednek majd. - vidám mosolyából látszott: ő igazán örül annak, hogy megismerkedtünk.

• Azt hiszem, megismerkedtem egy karácsonyi manóval. - meséltem óvatosan reggel Olegnek.
• Értem drágám. Kérek még egy kis forró kávét. Köszönöm.
• Mondom: manó. - erősködtem.
• Mondom: kávé. - ő is.
• Oleg. A felfordulást ők okozzák a városban. Mikulás manócskái közül jó páran idelátogattak, és egyszerre okoznak zűrzavart és karácsonyi hangulatot, hoznak káoszt és szeretetet.
• Hortenzia, miről beszélsz, egyetlenem?! Megőrültél nekem, kora reggel, amikor még közel sem ittam elég kávét ehhez?
• Olivérről beszélek, természetesen. Eredetileg Janika, de azt nem szereti.
• Olivér, aki Janika. Hogyne. - Oleg óvatosan letette lekváros pirítósát az asztalra, és vett egy mély levegőt. - Zizi, ha egy percen belül nem kezded az elején az egész történetet, és mesélsz valami érthetőt az egészből, én felállok, a hivatalban kávézom, és délben újból próbálok veled értelmesen beszélni.
• Jó. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor… - itt tartottam, amikor Olivér szégyenlősen besomfordált az étkezőbe.

Oleg magára borította a forró kávét.

• Na ugye.

Ettől a ponttól a történtek remek lendületet vettek. Oleg és Olivér csodásan kijönnek, fertályórán belül már együtt hasaltak az asztal alatt, ahol Oleg megpróbálta részletesen bemutatni, hogy milyen kisvonatot képzelt el a szobába. Olivér épp olyan lenyűgözve hallgatja a meséket a mi életünkről, mint mi az övéit a játékkopácsolásról és csínytevésről.

• Most már csak azt nem tudom, hogy kik kísértenek Cukorpálcika kisasszonynál… mondtam bele a levegőbe, és mindkét fiatalember elnémult.

Ma délelőtt, miután Oleg elindult munkába, Margot elfoglalta főhadiszállását a konyhában, Fanni pedig felment az emeletre a függönyöket porolni (ne kérdezzétek, én sem értem: múlt héten mosta ki őket, hihetetlenül tiszta leány), újra előkészítettem a karamellás kekszeket az étkezőben, tettem melléjük néhány vaníliás és áfonyásat is a biztonság kedvéért, és így szóltam a levegőbe magam elé.

• Nos, kis drágám, nem szereted a karamellásat?
• … - csend fogadta a kérdést, és tétován csoszogó lábacskák hangja.
• Semmi baj, van másmilyen ízű is. Csak meg kell kóstolnod.

Az aprócska, kunkori nózi, a hatalmas kék szemek óvatosan megjelentek a tálalószekrény mellett. A szeplők megint pirulásba burkolóztak.

• Én a karamellásat szeretem a legjobban. - mondtam neki. - Szerintem tejjel a legfinomabb, pedig egyébként nem nagyon szeretem a tejet.

A kék szemek hol engem, hol a sütiket bámulták. Majd kis gazdájuk lehorgasztotta a fejét.

• Nem szabad belecsipegetnünk semmibe. - aranyos kis csengettyűs hangja volt.
• Sót tenni a kávéscsuporba viszont szabad? - mosolyogtam rá.
• Azt szabad, néha… - vigyorgott rám. - Ha tudjuk, hogy jó sülhet ki belőle, akkor szabad egy kis kavarodást okoznunk. Nagyon jókat nevetünk rajtuk!
• Egy idő után mi is jókat nevettünk. - hagyom rá. - A sütiket viszont meg kellene kóstolni, ha szeretnéd, mert direkt neked készítettem ki őket. Így szabad őket megkóstolni?
• Hát… igazából nem is szabadna látnod engem.
• Ez most már mindegy, nem igaz? Hiszen látlak. Nagyon helyes kis manócska vagy, igazán nem bánom, hogy találkoztunk. Én Hortenzia vagyok.
• Tudom. - mosolyodott el újra. Igazán aranyos mosolyú kis gazfickó. - Itt vagyok egy ideje.
• Téged hogy hívnak?
• Janikának. - fintorodott el. - Nem valami jó név. Sokkal érdekesebbet szeretnék.
• Megbeszélhetjük, hogy szólítsalak, ha eszünk egy pertu-sütit. - csalogattam.
• Olivér is lehet? - csillant fel a szeme.
• Hát hogyne, drágám. Olivér.

Még ma sem térek egészen magamhoz a tegnapi felfedezéstől! Hölgyeim, el sem fogjátok hinni!

Csak nyugalom, Hortenzia, szépen lassan, nyugodtan, úgy mindent el fogsz tudni mesélni. Látjátok, drágáim, így kell nyugtatgatnom magam. Az elején kezdem a történetet, jó lesz így?

Tehát: az előadásra készültünk, és már sétáltunk is együtt Oleggel és Diótörővel, amikor hirtelen meghallottam az ismerős, csilingelő kacagást és megláttam a piros-zöld ruhácskákat a Főtérre tartó emberek között.

Nem tudtam tovább nyomozni utánuk, mert közben megérkeztünk a színházhoz, és Olegék furcsán néztek rám, hogy nem készülök a szokásos nagy belépőmre. Tehát rájuk mosolyogtam, és megjelentem szépen, ahogy kell, hogy mindenkit elkápráztasson az új ruhám. (Tudjátok, édeseim: az arannyal hímzett sötétzöld bársony. Ahogy megbeszéltük már.)

Elfoglaltuk a helyünket a jobb oldali, harmadik páholyban. Azért szeretem ezt a helyet, mert nem csak a színpad látszik csodásan, de a szünetekben szemügyre tudom venni az egész kisvárost, ki tudott eljönni, ki hozta el a gyerekeket, ki érkezett menyasszonnyal - hiszen megértitek, kedveseim. Most is bámészkodással töltöttem az időt - meg kell jegyeznem, hogy az előadás évről évre jobb, egyszer el kell jönnötök megnézni, de ezt a dalt jól ismertem már - amikor észrevettem őt.

Ott állt, kicsit tátott szájjal, a nézőtérre vezető ajtók függönye mögé rejtőzve, de igen ügyetlenül. Annyira lenyűgözte az előadás, hogy elfeledkezhetett a szokásos elővigyázatosságról, és egészen jól látható volt. Hatalmas kerek szemeit le nem vette a színpadról, apró kezecskéi szorították a bordó függöny szegélyét. Kis zöld kabátka volt rajta és piros-fehér csíkos vastag harisnya, olyan hatéves-forma kisfiú magasságú lehetett.

Egyszer csak észrevette, hogy nézem, és pisze, szeplős orrocskája egészen elpirult, de nem menekült el. Azonban két másik, egy kék és egy piros-pomponos kabátkás manó szaladt ki érte a függöny mögül, és elráncigálták.

Megvannak tehát a csínytevőink!

Advent utolsó vasárnapja van: készülünk a szépséges, éves előadásunkra. Most lehetünk csak vidám vendégek, nem kell izgulnunk, mert egyikünk sem szerepel. Arra gondoltam, hogy sötétzöld ruhát veszek fel, tudjátok, az arannyal hímzett bársonyt. Zöldet ritkán hordok, de talán éppen ezért lenne érdekes! Szeretném, ha komolyabbnak is tűnnék, valahogy… érettebbnek.

Diótörő herceg - ha ugyan herceg - meglátogat bennünket uzsonnára, és együtt indulunk. Már hallom is a csengő hangját, és Fanni udvarias köszöntését. Most kísérte be a szalonba.

Diótörő összecsapta a bokáját, amikor meglátott, Oleg pedig rám mosolygott.

• Nos, uraim, iszunk egy rumos kakakót előbb, vagy maradunk a teánál?
• Én teát kérek - udvariaskodott Diótörő.
• Én viszont valami erősebbet, édesebbet szeretnék. Oleg? - néztem a páromra.
• Én jól vagyok, drágám, nem kérek semmi többet.

Oleg finom csapdái a beszélgetésben most már nem kerülték el a figyelmem. Diótörő tényleg gyanús. De óriás, barna szemének pillantása mégis bizalomgerjesztő, mintha egy kutyus nézne ránk reménykedve, hogy mindennek ellenére mégsem tesszük ki éjszakára a hidegbe.

Elgondolkodva hagytam magam elkísérni a színházba. Útközben vettem észre: valaki összecserélte Oleg és Diótörő sálját és kalapját. Mi mindannyian a szalonban voltunk, tehát Diótörő nem tehette. Valami előérzet fogott el: talán ma minden kiderül. Erre a gondolatra csengő gyerekkacagást hallottam meg a hátam mögül - mire megfordultam, már csak a már ismerős zöld kabátka és csíkos harisnya villanását láttam.

• Mit hazudik Diótörő? - szegeztem a kérdést Olegnek. - Honnan tudsz erről? Miért nem mondtad?
• Várj csak, Zizi, szépen sorban válaszolok. Azért nem meséltem, mert nem tudok semmi pontosat. Csak annyit, hogy valami nem stimmel. Nem vagyok benne biztos, hogy nem orosz, de az akcentusa… nem is hasonlít a szentpétervári akcentusra, amiről azt vallja: onnan való. Nem lehet herceg sem, hidd el: a királyi család nem olyan nagy, hogy soha nem hallott, ismeretlen hercegek bukkanjanak fel rajta fél világgal arrébb, egy aprócska téli városban.
• Oleg, de nem lehet hogy… ó, pedig úgy szeretném, ha igaz lenne! Milyen romantikus lenne egy igazi herceg itt nálunk!
• Zizi, drágám, nem biztos, hogy a valóság nem épp ilyen érdekes. Lehet, hogy ő egy nemzetközi szélhámos! - Oleg határozottan vigyorog.
• Oleg, ne viccelj már. Mit kezdene itt egy nemzetközi szélhámos? Elrabolja a karácsonyfadíszeinket?
• Tudod, igazad van. Ez az a gondolat, amiért nem lepleztem le. Nem hiszem, hogy rosszat akar. Lehet, hogy tényleg csak egy szép karácsonyt szeretne eltölteni valahol, és nagyon egyedül van.

Magammal cibáltam Oleget, elsétáltunk vacsorázni Bella éttermébe. Ilyen későn ne dolgozzon már, nem igaz? Inkább vacsoráztunk egy csodás libasültet karamellás almával és Bella ropogós krumplijával. Jól kibeszéltük Diótörőt. Megegyeztünk, hogy meghívjuk vacsorára, és jól kifaggatjuk. Pusztán jószomszédi érdeklődésből, megértitek, és ha kiderülnek a titkai, csak annál jobb...

Nem is tudom, mit gondoljak. Igazán nem. Tudjátok, drágáim, kit fogtam? Senki más, mint Diótörő herceg nyúlkált be a szalon ablakán, és vett a süteményekből. Ő lenne a titokzatos kész, aki összekuszálja az életünket itt Csengettyűvárosban, és aki ezzel a sok kalamajkával mégis mindig örömet, szerencsét, barátságot hint közénk?

Tulajdonképpen a furcsaságok akkor kezdődtek, amikor ő megérkezett. Túl sok dolgot nem tudunk a múltjáról, a szándékairól… Tudjuk, hogy itt szeretné tölteni a karácsonyi időszakot, tudjuk, hogy van egy öccse, aki szelíden ugratja őt, és egy táncosnő húga, akire mindketten meghatóan büszkék. Tudjuk, hogy orosz herceg. Illetve… beszélnem kell Oleggel.

• Oleg, drágám, beszélhetünk? - nyitottam be a Tanácsházán a férjem szobájába.
• Most? - nézett fel Oleg az íróasztala mögül, majd felállt, hogy csókkal üdvözöljön. Kedvesen biccentettem a tanácsurak felé.
• Á, tanácsülés van? - mosolyogtam rájuk.
• Hortenzia, mi itt dolgozunk… - sóhajtott Oleg, de mosolygott. - Nem várhat a dolog?
• Ugyan, ugyan, csak beszéljenek! - siettek felállni az urak.
• Karácsony lesz, mi is inkább sietünk haza, mielőtt kitör a családi perpatvar. - motyogták mások.

• Hortenzia, hihetetlen vagy! - korholt szelíden Oleg, majd a karjába vett. - Miről szerettél volna beszélni?
• Diótörő hercegről.
• Hmm. - nem tévedhettem, Oleg kissé elkomorodott. - Nem örülök, hogy ennyit flörtöltök.
• Oleg, te féltékeny vagy! - nevettem el magam.
• Persze, hogy féltékeny vagyok! A gyönyörű feleségem egy behízelgő modorú hazudozóval tölti az időt, hogyne lennék? - morogta Oleg.
• Drágám, én soha… hogy mondtad? Hazudozó? Mit hazudik Diótörő?

Nemsokára eljön az előadás napja. Idén nem sokat foglalkoztam vele, minthogy nem vettem ki a részem az előkészületekből - azt hiszem, úgy éreztem, túl sok a figyelem rajtam egyébként is. Nem mintha abból valaha is lehetne túl sokat szánni rám, de szeretek másokat is tündökölni látni. Katkám énekhangja például páratlan, alig várom, hogy hallhassam.

Ha már eszembe jutott, meg is látogattam Katkát. Tudjátok, drágáim, mire vett rá?! Korcsolyázásra! Csoda volt! Nem állítom, hogy különösebben ügyes lennék a jégen - nos, inkább két bal lábam van, ha őszinte akarok lenni - de még így is csodásan mulattunk. Hópelyhek tapadtak a hajamba, a ruhám hajtókáira, annyit estem-keltem, és abba sem hagytuk a nevetést.

Nagyon jó hangulatban tértem haza. A mostanra már szokásos felfordulás fogadott, de még Fanni sem vette a szívére, Margot pedig egészen megszokta, hogy mindent megkóstol, mielőtt főzne vele. Szegénykém még mindig emlegeti a cukor helyett sóval sült gyümölcskenyeret… rettenetes volt. Szegény Margot annyira szégyellte magát, alig győztük megvigasztalni. Különösen annyi nevetés közben.

Most a szőnyegek voltak gondosan megforgatva: a hátukkal felfelé. Mind. A bútorok pedig gondosan visszahelyezve a tetejükön a helyükre. Mégsem lehet Sürgő bácsi ügyetlensége… Ki fogom deríteni! Csapdát helyeztem el szerte a házban. Omlós, karamellás kekszek formájában, szép kis porcelántányérokon. És elhelyezkedtem megfigyelő pozícióban.

Újabb vendég érkezett a városkába, ha csak átutazóba is: Nyikolaj, Diótörő herceg öccse. Szintén csinos, magas, jóvágású férfi, de nem olyan méltóságteljes, mint a bátyja. Sőt, mintha mindig huncut fény csillogna a szemében.

• Mivel foglalkozik, kedves Nyikolaj? - kérdezte Oleg vacsoránál.
• Kedves bátyám, elmesélhetnéd a vendéglátóinknak, hogy mivel is foglalkozom. - fordult Diótörőhöz Nyikolaj. Úgy tűnt, a herceg kényelmetenül fészkelődik.
• Az öcsém a szórakoztatóiparban érdekelt.

Elfojtott kuncogás az asztal végéről.

• Igazán? - kérdezte Oleg. - Ez igazán érdekes terület.
• El sem tudja képzelni, mennyire. Jövedelmezőnek is mondhatjuk. A családban hagyománya nagy van ennek a munkának.

Diótörő pipacsszínűre pirult. Látszott, hogy szeretné elterelni a beszélgetés fonalát. Meg is ragadta.

• Mikor beszéltél utoljára Marikával? - fordult az öccséhez.
• Kicsoda Marika? - kapcsolódtam a beszélgetésbe én is.
• Marika a kishúgunk. - jelentette büszkén Diótörő herceg. - Balett-táncosnő.
• Marika egy csoda. - Nyikolaj arca ellágyult, először, mióta megérkezett. Látszott, hogy ebben a dologban egyetértenek. - Párizsban táncol. Ünnepelt tehetség, a tánc az élete. Olyan könnyű és kecses, mint egy tollpihe a víz tükrén.

Álmodozva néztem rájuk. Sosem láttam még balett-előadást.

• Nem lehetne meghívni Marikát egyszer felénk? Csodálatos lehet az a tánc.

Oleg megfogta a kezem az asztalon, és megszorította.

• Egyszer elviszlek egy balettre, Zizi. Nagyon fogod szeretni.

Rámosolyogtam.

• Köszönöm.

A testvérek ezután nem sokkal elköszöntek tőlünk. Még volt néhány meghívásuk erre a napra.