Újra itt vagyok, drága Olvasóim! Nem is tudom, remélhetem-e, hogy régi ismerősként üdvözöltök, vagy mutatkozzam be, mintha ma hallanátok felőlem először. Legyek tehát szerény és kicsit reményteljes egyszerre - talán új érdeklődők is bekukkantanak szeretett kisvárosom…

Amikor reggel felébredtem, kitártam az ablakot. Olyan volt a napsütés, mintha a madárcsicsergés fényesítené az eget, a szilva- és mandulafák virágoztak a völgyben, csodaszép, illatos napunk volt. Én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal - pár nap alatt megváltozott minden. Egyik könyvem sem érdekelt…

Mára terveztük a nagy vendégséget a virágzó szilvafa alá, de ma megint morcosan kelt fel a nap, a szél a fák fölé kergeti a súlyos, fehér fellegeket. Édes mama egész gondban van: a megkomponált virágdíszei, a lakomája egészen máshogy fog mutatni odabent a súlyos kárpitokkal díszített, sötét…

Ilyen szeles, felhős, csúnya napunk nem volt már két hete. Ma készülünk a körmenetre, vajon meg tudjuk tartani?! Az ég ónszínű, mintha november volna, és egérszürke felhőket kerget a szél.Tegnap óta nincs lázam, és nagyon szeretnék már kijutni a házból. A Nagyszombat tiszteletére fehér csipkeruhám…

Ma van nagyböjt napja. Sokkal jobban vagyok - talán még a templomba is el tudok menni. A kanalas orvosság, a pihenés és a napfény sokat segített. A figyelmemet pedig a lázról és köhögésről elterelte a kiváncsiság: kertészeti könyveket falok és gyönyörködöm a nárciszokban és jácintokban. Florian…

Édes mama előkészített nekem egy nagy, párnás széket a védett teraszon, ahová odasüt a nap. Hatalmas kancsóban illatos teát és aranyló erdei mézet tett mellé, a citromok kis tüllzacskókban várakoztak - forró teát is innom kellett. Délelőtt, amikor már lejjebb ment a lázam, kiültem vele, és együtt…

Ármin és Jolanda meglátogattak. Jolanda barátnőm szőke fürtjeit sötétkék, komoly kendő takarta, nagyon jól illett szigorú arcához. Az jutott eszembe, hogy ez a gondolat inkább Édes mamához illik, mint hozzám... Aztán az is, hogy talán mégis hasonlítok hozzá.Ármin odalépett az ágyamhoz, szemembe…

Átolvastam az első fejezetet, és szégyellem magam! Mintha szétszórt édesanyám írta volna, egy csöpp összeszedettséget, leheletnyi koncenctrációt nem találni benne. Igyekszem tartani magam az eseményekhez - talán ha naplószerűen írom meg a történetet, úgy nem veszítem el a fonalát, és az idő hullámai…

 A történetem úgy folydogál előre, mint egy csermely, amelyiknek nem ismerem a forrását. Nem is keresem, hanem belelépek egy ponton, és hagyom, hadd vigyen tovább a folyó felé.Sonia vagyok Csengettyűfalváról, tizenhét éves, és én vezetem a könyvtárat. Édes mama szerint a polgármester lányához…