Eljött a búcsú pillanata. Kikísértük Olivért az erdőszélre, ahol mi megálltunk, egymásba karolva, és elengedtük Olivért, aki odafutott a többiekhez. A távolból néztük, ahogy a pajtásai nyakába borul, egyenként, majd Csillangó bácsitól is elköszön. Láttuk, ahogy fülig érő mosollyal felénk integet és mutogat. Még beszaladt a többiekkel együtt a fák közé, és pár percre elvesztettük a szemünk elől. Ekkor láttuk meg a szánt. Fenséges, csillogó szán szaladt ki a havon az erdőből, sötétpiros oldalát erős, faragott fakeret díszítette, azon pedig csillogó fehér hópelyhek kavarogtak díszítésül. Hat rénszarvas húzta a szánkót, a vidám kismanók pedig egymás hegyén-hátán integettek nekünk a mélyéről. A szarvasok patái csillagport vertek fel, és elkezdtek szépen felemelkedni, és húzták maguk után a szánkót. A manók vidám nevetéssel integettek a hátából. Apró mozgást éreztem, és lenézve láttam: Olivért dugta kis kezét az enyémbe.

Milyen szép karácsonyunk volt! Olivér, a baba, Kázmér és a szellemkisasszonyok mind felejthetetlenné tették az idei karácsonyt. Boldogan, lassan sétáltunk vissza a házhoz. Olivért lefektettem egy kis délután szunyókálásra - az élénk kismanó ebéd után mindig elálmosodik - és leültem megírni nektek idei utolsó levelem.

Remélem, drágáim, hogy örömötök telt a mi karácsonyunk meséiben, és a tiétek is legalább ilyen szépen alakult. Viszontlátásra, karácsonyi barátok!