Úgy döntöttem, ma is felkeresem Sürgő nénit. Tegnap a vonatozás előtt össze is tegeződtünk, így mostantól Amálkának szólítom - bár nehéz lesz, annyira megszoktam a Sürgő néni nevet. Karácsonyra szeretnék még néhány apróságot kötni, és tőle szeretnék még néhány mintát kérni. Krémszínű és levendula fonalra gondoltam.

Mielőtt indulhattam volna a nénihez - ó, bocsánat, látjátok drágáim, már el is felejtettem - Amálkához, bekopogtatott Frufru. Nem hozta a piciket, és nélkülük mintha nem is ragyogna annyira.

• Bubutól te is megkaptad a magadét? - kérdeztem.

Frufru elnevette magát.

• Látod, hogy te is Bubunak hívod?
• Ó, hogy…
• Persze, hogy veszekedett velem. Nem tudom, hogy miért ilyen félős nyulak a párjaink, meg is mondtam neki. Sőt azt is, hogy vissza akarok menni. Meg kell nyugtatni azt a két ijedős lányt.
• Frufru, ne! Én is szívesen visszamennék, de a férjek leszedik a fejünket a helyéről, abban biztos lehetsz.
• Ne legyél te is gyáva, Hortenziám, sosem voltál. Kicsit kelekótya néha, de nyuszi soha.
• Én beszélek előbb Oleggel. Vissza akarok menni, de nem titokban.
• Hát, lehet, hogy igazad van…

Ebben szépen megegyeztünk, és így megnyugodva mehettem Amálkához. Már egészen megszoktam, hogy a cipőimet a kinti hóból, a kesztyűmet az esernyőtartóból és a kalapkát a legnagyobb konyhai réztálból kell összeszednem. Frufru csak forgatja a szemeit, pedig látom, hogy ő is Pötty sáljában indult el ma.

Ez a sok kavarodás tulajdonképpen inkább szórakoztató. Ha belegondolok: a káosz első jelei vezettek el Sürgő nénihez, és milyen jó dolog, hogy rátaláltam! Egyre több időt töltök Frufru barátnőmmel és ikrecskéivel is. Oleggel pedig akkorákat nevetünk, amikor a sok kuszaságot kibogozzuk!