Advent utolsó vasárnapja van: készülünk a szépséges, éves előadásunkra. Most lehetünk csak vidám vendégek, nem kell izgulnunk, mert egyikünk sem szerepel. Arra gondoltam, hogy sötétzöld ruhát veszek fel, tudjátok, az arannyal hímzett bársonyt. Zöldet ritkán hordok, de talán éppen ezért lenne érdekes! Szeretném, ha komolyabbnak is tűnnék, valahogy… érettebbnek.

Diótörő herceg - ha ugyan herceg - meglátogat bennünket uzsonnára, és együtt indulunk. Már hallom is a csengő hangját, és Fanni udvarias köszöntését. Most kísérte be a szalonba.

Diótörő összecsapta a bokáját, amikor meglátott, Oleg pedig rám mosolygott.

• Nos, uraim, iszunk egy rumos kakakót előbb, vagy maradunk a teánál?
• Én teát kérek - udvariaskodott Diótörő.
• Én viszont valami erősebbet, édesebbet szeretnék. Oleg? - néztem a páromra.
• Én jól vagyok, drágám, nem kérek semmi többet.

Oleg finom csapdái a beszélgetésben most már nem kerülték el a figyelmem. Diótörő tényleg gyanús. De óriás, barna szemének pillantása mégis bizalomgerjesztő, mintha egy kutyus nézne ránk reménykedve, hogy mindennek ellenére mégsem tesszük ki éjszakára a hidegbe.

Elgondolkodva hagytam magam elkísérni a színházba. Útközben vettem észre: valaki összecserélte Oleg és Diótörő sálját és kalapját. Mi mindannyian a szalonban voltunk, tehát Diótörő nem tehette. Valami előérzet fogott el: talán ma minden kiderül. Erre a gondolatra csengő gyerekkacagást hallottam meg a hátam mögül - mire megfordultam, már csak a már ismerős zöld kabátka és csíkos harisnya villanását láttam.