Felkaptam Oleg kabátját, a kezébe nyomtam, és nyaka köré tekertem a sálját is.

• Siess, édesem!
• Hova megyünk, Zizi? Itt hagyjuk szegény, szomorú lányokat? Lehet, hogy már nem is lesznek itt, mire visszajövünk!
• Gyere már, Oleg, mondom, hogy van egy ötletem!

Húzkodtam magam után a kabátujjakat nehezen lelő páromat.

Nem mentünk messzire: Bella fogadója Cukorpálcika házától csak két saroknyira van.

• Bella, drágám, hol találom a vendégedet?
• Diótörőt? Odafönt búslakodik a szobájában, nem tudom, mi van vele napok óta.
• Köszönöm! - szóltam vissza már a lépcső felétől.

• Kopp-kopp! - csicseregtem a lendületes kopogás mellé. Oleg mintha rosszallaná a tapintatlanságom, de nem akarom vesztegetni az időt. - Bejöhetünk?
• Persze, asszonyom, örömmel látom! Polgármester úr? - nézett ránk zavartam Diótörő.
• Ne haragudjon, herceg, de most őszintének kell lennünk. Ugye, ön nem herceg? Talán nem is Diótörőnek hívják.

Diótörő néhány pillanatig némán nézett rám, sötét szeme kutatta az arcomat, aztán mélyet sóhajtott, és leült az ágyra.

• Van szerencsém bemutatkozni: Vastag Kázmér vagyok, cipőfelsőrész-készítő. Prágából. Apám orosz volt, aki Prágába látogatott szerencsét próbálni, és ő lett a város legjobb cipésze. Anyánkkal boldogan élnek, és bár három gyerekük háromfelé vándorolt, azért gyakran látogatjuk őket. A jó munka meglehetős vagyont jelentett, így mindhárman elindulhattunk, amerre akartunk. Marikából csodás, híres balett-táncosnő lett, öcsém utazó ügynök: ő viszi messze földre apám munkáit. Mindenhol boldogan fogadják. Én azonban… engem megrészegített a gazdagság. Szégyelltem, hogy csak cipészek vagyunk, és mindig nemesi címről, hintókról, pazar estélyekről ábrándoztam. Tehát én… szélhámos lettem. Sosem kellett más pénze, egyszerűen csak kiadtam magam annak, ami nem vagyok. Érdekes, romantikus, nemesi származású embernek. Pedig én is apám cipészmesterségét örököltem. És ami a legszomorúbb: szégyenletesen jó cipőket tudok készíteni.