Olivér - csínytevő manócska létére - elég szégyenlős kis jószág, mégis sokkal bátrabb, mint a többiek. Azt mondja azért, mert nagyon kíváncsi az életünkre. Ők például nagyon sok kakaót isznak az év alatt odafönn az Északi Sarkon, de sosem raknak bele mini mályvacukrot. Pedig a kis lebegő, édes párnák a legfinomabb dolgok lehetnek a világon!

• Várj csak, kincsem! Még sosem ittál forró kakaót pillecukorral?
• Hát mondtam, hogy nekünk munka, illetve… csínytevés közben nem szabad! - nézett rám szemrehányóan.
• Oh, ne haragudj, mindig elfelejtem, milyen komoly és felelősségteljes bajkeverővel van dolgom! Ha megkínállak, akkor ugye ihatsz?
• Hát, gondolom… megpróbálhatom. - Olivér kicsit elpirult, láthatóan bizonytalankodott, de nem tudott ellenállni a kísértésnek.
• Megígérem, hogy bárkit meggyőzök: nem vetted el a finomságot, hanem jó szívvel adtam.

Olivér arcocskája felderült, csíkos harisnyás lábait meglóbálta a széken, és megkérdezte:

• Kaphatok hozzá kekszet is? Csak hogy tudjam, hogy milyen. Mi otthon mindig csak mézeskalácsot eszünk, ami nagyon-nagyon finom, de az áfonyás meg csokidarabos süti is nagyon jó lehet…
• Értettem! - szalutáltam röviden a kismanónak, és mentem felszolgálni a rendelést.

Olivér mosolya körbeszaladta a fejét. Amikor pedig megkóstolta az édességeket! Becsukta a szemét, és földöntúli boldogság látszott a kis szeplős pofin.

• Olivér, nem kell hazamenned? Vagy valahova máshová? Nem fogsz hiányozni a többieknek?
• Ó, dehogynem! Estére vissza kell mennem az utolsó házon túlra, ott lakunk az erdő szélén. Azt hiszem, veszekedni fognak velem, hogy hagytam magam észrevenni, de az is lehet, hogy inkább irigykednek majd. - vidám mosolyából látszott: ő igazán örül annak, hogy megismerkedtünk.