Ma reggel nem egy, hanem három manócska somfordált be a konyhába. Margot majdnem összeesett ijedtében, aztán nagyon szigorúan rájuk ripakodott, hogy “tessenek bemenni az étkezőbe, nem itt kell összejárni mindent, ahol az ember lánya dolgozik!”. Szegény kicsikék eléggé megszeppenhettek, mert Fanninak el kellett kísérnie őket, pedig - ahányszor járhattak nálunk - igazán tudhatták az utat.

• Szervusztok! Kér valaki sonkás tojást? - érdeklődtem.

Olegnek megállt a szájában a falat. Kicsit lassan szokik hozzá a változásokhoz.

• Hortenzia néni, ők a barátaim. Miki és Öcsi… öööö… illetve…
• Krampusz! - vágta kis büszkén a piros kabátkás manócska. Neki barna haja volt és barna szeme, és magasabb volt a többieknél.
• Te is választottad magadnak a neved, igaz? - kérdeztem tőle. Az enyhe pirulás miatt hozzátettem: - Nekem nagyon tetszik. Miki, téged is üdvözöllek. Van egy nagyon kedves rokonom, akit szintén Mikinek hívnak, ő az erdész a városkában. De ezt biztosan tudjátok.
• Nem tudtuk! De izgalmas! - lelkendezett Miki. - Nem nagyon beszélgetünk a lakókkal, ugye…
• Nos, ez igaz. De ki ne hűljön a sonkás tojás! Szedhetek?
• Tejeskávét javaslok hozzá a fiataluraknak, esetleg tejkaramellát? - fűzte hozzá Oleg. Nos, úgy látom, mégis alkalmazkodik.
• Karamellát szoktunk otthon inni, de a tejeskávét megkóstolnánk, ha szabad!

Úgy tűnik, hogy kis kosztosaink lettek. Igazán életvidám tőlük a ház, és mióta néha meglátogatnak, sokkal kevesebb kalamajkát is okoznak.

• Oleg, szerinted meddig maradnak? Mit gondolsz?