Nem szoktam általában ilyesmivel vesződni, de olyan mozgalmas év áll mögöttünk, és annyi újdonságot tartogat a következő, hogy így szilveszterkor megállok egy pillanatra számvetést készíteni. Aztán előkeresem a ruhám az esti mulatságra természetesen! Nos, nézzük csak, mi…

Úgy tűnik, hogy az ötletem remekül bevált. Hallottuk a lányoktól, hogy eltűnnek, hiszen utolsó kívánságok teljesülése után senkinek sincs rájuk szüksége. Vastag Kázmérnak, a hóbortosan romantikus cipésznek azonban szüksége volt valakire, aki otthont, házat tud nyújtani…

Diótörő, kedvesem - kezdtem óvatosan - vagy szólítsam inkább Kázmérnak? Azt hiszem, jobb lesz most már, ha a Kázmérnál maradunk. - horgasztotta le a fejét Kázmér. Azt hiszem, sosem hallottam ennél romantikusabb történetet. Hogy tetszik mondani? - nézett rám Diótörő…

Felkaptam Oleg kabátját, a kezébe nyomtam, és nyaka köré tekertem a sálját is. Siess, édesem! Hova megyünk, Zizi? Itt hagyjuk szegény, szomorú lányokat? Lehet, hogy már nem is lesznek itt, mire visszajövünk! Gyere már, Oleg, mondom, hogy van egy ötletem! Húzkodtam magam után a kabátujjakat…

Gyorsan befejeztük a reggelit, és Oszkárral együtt siettünk Cukorpálcika házához. Sietség közben Oleg kesztyűs kezébe csúsztattam a kezem, és megszorítottam. Az aggodalom is alig csillapította boldogságunkat. Tulajdonképpen… örülök, hogy Cukorpálcika visszatért. Igaz: én…

Oleg rámmosolygott ma reggel: Zizi, drágám, még nem látszik a pocakodon a kisbaba. Elnevettem magam, rajtakapottam: már megint a hasam tapogatom. Egymás nyakába borultunk. Khm. - köhécselt az ajtóban Oszkár. Tudjátok, drágáim, a városka gondnoka. - Polgármester úr!…