Gyorsan befejeztük a reggelit, és Oszkárral együtt siettünk Cukorpálcika házához. Sietség közben Oleg kesztyűs kezébe csúsztattam a kezem, és megszorítottam. Az aggodalom is alig csillapította boldogságunkat.

Tulajdonképpen… örülök, hogy Cukorpálcika visszatért. Igaz: én sosem féltem a kísértetektől (még amikor Oleg féltett is). Emlékezetembe idéztem Cukorpálcikát, amikor én ismertem: a magas, vékony alakot, az elegáns, ősz kontyot, a hosszú orrot. Ha a lányokra gondolok, biztos vagyok abban, hogy ő a piros ruhás, sötét hajú lány lehet: a nagy, hidegkék szemek, a hosszúkás arc, a vékony orr a későbbi idős, kiváncsi, nagyon hiányolt Cukorpálcika kisasszonyé. Tehát a másik leány volt a testvére, a szépséges, apró orrú, szőke, nevetős lány a fenyőzöld ruhában lehet Karamella. Mire ezt kiötlöttem, már oda is értünk a házhoz.

Előre engedtük Oszkárt. A lányok már nem bajlódtak azzal, hogy elmeneküljenek. Most láttam őket közelről először. Szomorúan összekapaszkodtak. Amikor láttam őket, mindig volt valami megfoghatatlan és lebegő a megjelenésükben, a föld fölött szinte átlátszott a hatalmas szoknyájuk. De most mindketten… nem tudok más szót rá: elhalványodtak. Két szép, szomorú fiatal lány, olyan áttetszően, mintha füstön át néznénk a tükörképüket.

• Isten hozott benneteket. - fogadott Cukorpálcika. A hangja alapján nincs kétség: igen, ez elvesztett barátnőnk hangja. - Már nincs értelme menekülnünk. Akartok bántani minket?
• Ugyan már, dehogy! - kiáltottam fel.

A két lány és Oleg is egyszerre, kissé riadtan nézett rám.

• Oleg, ugye? - fordultam a férjem felé.
• Persze hogy nem. - nézett Oleg a lányokra. - Segíteni jöttünk, ha tudunk. Mit tehetünk értetek? Ugye, Cukorpálcika és Karamella kisasszonyokhoz van szerencsénk?

A lányok csinos kis pukkedlit csináltak, és bólintottak.

• Nagyon szépen köszönjük - vette át a szót Karamella. - Erre nem is számítottunk. Én mondtam Cukorpálcának, hogy nem akarnak bántani minket, de hogy segíteni is szeretnének, az igazán jól esik. Bár nem látom, hogyan tehetnék, ööö… uram?
• Oleg Petrovics, elnézést kérek, hogy nem mutatkoztam be, és nejem, Hortenzia.
• Én persze ismerlek benneteket - mosolygott ránk Cukorpálcika.
• Nagyon örvendek. Akárhogy is - szólalt meg újra Karamella - nem látom, hogyan lehetne segíteni nekünk. Az volt mindkettőnk kívánsága, hogy még egy utolsó karácsonyt tölthessünk el együtt, szeretett, régi házunkban. Most pedig lassan véget ér a karácsony, és nincs ok rá, hogy tovább kísértsünk itt. De… őszintén nem akarunk elmenni. Nagyon szeretjük ezt a helyet, és a várost is az ablakainkon túl. Milyen jó lenne még itt néhány karácsony! Bárcsak valakinek még szüksége lenne ránk!

Félrehúztam Oleget.

• Drágám, talán tehetünk valamit. Van egy ötletem.