Oleg rámmosolygott ma reggel:
- Zizi, drágám, még nem látszik a pocakodon a kisbaba.
Elnevettem magam, rajtakapottam: már megint a hasam tapogatom. Egymás nyakába borultunk.
- Khm. - köhécselt az ajtóban Oszkár. Tudjátok, drágáim, a városka gondnoka. - Polgármester úr! Polgármester úr! Bocsánat a zavarásért!
Oleg mélyet sóhajtott.
- Mi újság, Oszkár? Boldog karácsonyt!
- Boldog karácsonyt! Ne haragudjon, hogy most zavarom, de nem tenném, ha nem történnének furcsa dolgok!
- Oszkár, mostanában az a furcsa, ha minden rendben megy. Biztosan tudod már te is, hogy Mikulás manócskái közül többen meglátogatták Csengettyűfalvát.
- Persze, polgármester úr, hogyne tudnám, sőt: Mikulást is láttam távolról, de most nem róluk van szó. Karamella és Cukorpálca tegnap óta sír és halványodik.
- Hogy kicsodák és mit csinálnak?
Én is előredőltem.
- Karamella és Cukorpálca, a szellemházból?
- Persze! - Oszkár kicsit furcsán néz rám, mintha butább lennék a szokásosnál is. - Tetszik tudni, a szellem-testvérpár.
Oleg - tőle szokatlen hevességgel - asztalra csapott.
- Ennél az asztalnál csak én nem tudom, hogy miről van szó?!
- Úgy látszik, drágám… én kezdem összerakni. Oszkár, kérem, javítson ki, ha tévednék, de azt hiszem: Cukorpálca kisasszony és Karamella kisasszony testvérek lehettek, árvák. Karamella fiatalon meghalt, és amikor néhány éve Cukorpálca követte: végre újra együtt lehettek. Mindketten nagyon vágyhattak már a családjukra, hiszen olyan kevés jutott nekik belőle. Cukorpálcika a testvérével közel egyidős lehetett, és most mindketten együtt, fiatalon lakják a házat.
- Így van, asszonyom! Pontosan! Én azt hittem, hogy tetszenek tudni. - fordult Oszkár Oleg felé - A városkában mi többen beszélgettünk róla a kocsmában.
- Hát, tudod, Oszkár, mi oda ugye ritkábban járunk…
- Hát az mondjuk igaz. Szóval ahogy mondtam: a kisasszonyokat szeretjük, mindig is helyes lányok voltak, de most valami baj van velük. Nem lehetne segíteni rajtuk?