Átolvastam az első fejezetet, és szégyellem magam! Mintha szétszórt édesanyám írta volna, egy csöpp összeszedettséget, leheletnyi koncenctrációt nem találni benne. Igyekszem tartani magam az eseményekhez - talán ha naplószerűen írom meg a történetet, úgy nem veszítem el a fonalát, és az idő hullámai majd segítenek.

Ma kedd van, a nagyhét második napja, de a szokásos passiójátékot idén nem fogom látni. Egész nagyhéten nem tudtam kinyitni a könyvtárat, de még templomba sem jutottam el, annyira beteg vagyok. A tél végén alaposan megfáztam, be is lázasodtam, és egyre jobban köhögök. A családom fél, hogy talán tüdőgyulladás lehet, de én nem hiszem... Vagy nem tudom. Fáj mindenem, zúg a fejem, és csak sírdogálok, ok nélkül... Egyetlen örömem, hogy már fel tudok ülni annyi időre, amíg megírom ezeket a sorokat.

Édes mama azt mondta, hogy el akarja hívni doktor Floriant, a fiatal orvosunkat, de én ellenállok. A doktorocska persze az ő keresztfia, Frufru néni és bíró úr fia. Nagyjából három évvel idősebb nálam. Én... nos... gyerekkoromban halálosan szerelmes voltam belé. Olyan sudár, bátor, széphangú fiú volt, és mindig csodálatos játékokat talált ki! Vagy csak ült és mesélt nekünk, csillogó szemű apróságoknak. Aztán nagyfiú lett - vagyis nekem, ötéves kis butának annak tűnt - magas és gunyoros, csinos mozgású, okos nyolcéves, és a szülei elküldték egy elegáns, drága iskolába. Emlékszem, ahogy zokogva kapaszkodtam a kezébe, és ő átöltelt és dédelgetett, mint egy kis nyuszit, kibontotta kusza szőke hajamból a zöld szalagot, és elvitte emlékbe.

Évekig alig láttam őt. A szülei gyakran látogatták, ő pedig ritkán jött haza, csak az ünnepekre, vagy akár olyankor sem. Sokszor csak távolból pillantottam meg. Egy-egy karácsonyi ünnepen láttuk egymást, de csak egy röpke pillanatra kapcsolódott össze a tekintetünk, és már húztak is minket másfelé.

Életem tizenharmadik nyarán azonban hosszabb időre érkezett. Olyan csinos fiú lett, hogy belesajdult a szívem. Hazaérkezése másnapján már rohant hozzám, felkapott és megölelgetett, szívem hevesen dobogott, és sírni szerettem volna. Megint úgy simogatott meg, mintha édes, bolyhos kis jószág lennék. Hatalmasakat csatangoltunk a folyóparton, nevettünk a füzek alatt, versenyt futottunk a búzamezőkön, és én egyre elkeseredettebben voltam boldog vele. Este pedig elment sétálni, táncolni a nagylányokkal, akik billegették előtte karcsú derekukat, és a szokásosnál is több szalagot fontak a hajukba. Én pedig otthon sírtam.

Megálltam Édes mama hatalmas tükre előtt a hallban, és faggattam: hát nem vagyok neki elég szép?! A tükör kíméletlenül őszinte volt: “te, édes lányom, egy aranyos pulykatojás vagy”. Hiába néztem Mamától örökölt sűrű, eperszőke, hullámos hajam: ami rajta huncut volt és divatos, az rajtam csak kócos kazalnak rémlett. Apa szőlőzöld szeme fiatalos volt és vidám, az én ugyanolyan zöld szemem szomorkásnak és bizonytalannak tűnt. A bőröm fehérségét pedig - a családban egyedüliként - aranyszínű pöttyök tarkították az orrom körül, de még a ruhám kivágásába és a karomra is jutott belőlük. Szív alakú arcom, habfehér, magas homlokom, apró orrom és hegyes kis állam túlságosan gyerekesnek tűnt. Azoknak a nagylányoknak a ruhája minden karcsúságuk mellett csupa puha gömbölyűséget rejtett, én pedig olyan sovány voltam, mint egy őzgida. Pasztellszín csipkefelhők helyett én erős barna cipőt és vastag szoknyát szerettem hordani, amikkel lehetett fára mászni és patakon átgázolni. Hát persze hogy nem tetszettem neki.

Álomba sírtam magam.

Ma nem tudok tovább írni, mert a láz és a köhögés levettek a lábamról.