Ármin és Jolanda meglátogattak. Jolanda barátnőm szőke fürtjeit sötétkék, komoly kendő takarta, nagyon jól illett szigorú arcához. Az jutott eszembe, hogy ez a gondolat inkább Édes mamához illik, mint hozzám... Aztán az is, hogy talán mégis hasonlítok hozzá.

Ármin odalépett az ágyamhoz, szemembe függesztette tekintetét, és megfogta a kezem. Jó férjem lesz, és jó papja lesz a közösségnek. Azt hiszem, nagyon jól választottam. Ezt a választást még nem tisztáztuk Árminnal, de valahogy olyan magától értetődő. Mi vagyunk a kisváros új, fiatal, komoly tagjai, remekül megvagyunk, jókat beszélgetünk, mi más kellene még a boldogsághoz? Mióta megnyílt a könyvtár, mióta oly gyakran találkozunk, én ezt már elterveztem, és nem éreztem, hogy beszélni kellene róla.

Ármin Jolanda bátyja, ők a papnak és feleségének fogadott gyermekei. Gyermekkoruk óta különc, csöndes emberkék voltak, mindig kicsit kívülállók, mint akiket sosem értettek meg. Én néha tréfásan mondtam ugyan Jolandának, hogy talán ők sem értették igazán a többieket, de ilyenkor csak nézett rám tiszta, nyílt kék szemével, és látszott: fogalma sincs, miről beszélek. Az ő örömeik mindig csendes, befelé forduló kis örömek voltak, a Biblia olvasásáé, a zsoltárok énekléséé, a filozófiai beszélgetéseké. Sosem szaladgáltak úgy a réten, mint én, nem fontak koszorút margarétából, nem voltak barátaik, és soha, de soha nem szerettek bele vonzó, széphangú ismerőseikbe. Egyáltalán: semmihez sem viszonyultak érzéki, szenvedélyes, életteli módon. Ami valahol megnyugtatóan békés életmód lehet.

A testvérpár látogatása után nyugodtan aludtam pár órát, és mintha a köhögésem is alábbhagyott volna.

Ébredésemkor Édes mama lépett a szobámba, némileg bűnbánó arccal.
- “Drágám, orvost hívtam. Nem javulsz, sajnos, még mindig, és én...” - eddig jutott, amikor belépett Florian.

Meglepődtem, de a szívem csakis ezért dobbant hatalmasat. Hűvösen, kritikusan néztem megnyúlt, felnőtt alakját, piruló bőrét, tágra nyíló szemeit. “Tipikus szépfiú” - gondoltam. Nem nekem való, biztosan a lányok kedvence, felszínes, negédes és talán erkölcsileg sem áll oly magaslaton, mint az elvárható volna.

Persze illedelmes szeretettel fogadtam. Édes mama kedvesen nézett ránk: biztatóan Florianra, és huncutul rám. Nem mutatott semmi hajlandóságot elhagyni a szobát, és én ezért hálás voltam neki. Szép kalászszín ruhájának fodrait elegyengette a széken, kezét ölébe ejtette, és figyelt.

A doktorka okosan, rutinosan kérdezgetett, és hol mélyen a szemembe nézett óriási, mogyorószín szemeivel, hol a papírjait rendezgette nagy figyelemmel. “Milyen rafinált” - gondoltam. Amikor meghallgatta a légzésem, akkor azért örültem, hogy szép, hímzett ingecske és patyolat fűző volt a hálóing alatt. Megéreztem a sóhajtását a bőrömön, de igazán, igazán semmi hatása nem volt rám.

Megnyugtatott bennünket: nem volt tüdőgyulladásom. Gusztustalan ízű keveréket, pihenést, teát és erőlevest rendelt, és - ami a gyógyszer mellett újdonság volt - napi több órányi napsütést, takarókba burkolva, pihenve, a teraszon. Azt ígérte: másnap átjön, és meglepetést hoz nekem.

Újra elaludtam, és álmomban futottam az édes, nehéz illatú búzamezőkön.