Ma jött el a nap a város karácsonyfájának felállítására. Ez Oleg nagy napja már az első év óta, mióta városkánkba költözött, és elfoglalta polgármesteri székét. Emlékszem arra az első adventre… hogy csodáltam erejét, vidámságát! Azelőtt mindig az erdész vágta ki a kiválasztott fát, de abban az évben az én édes, vidám, óriás emberem megfogta a fejszét, felgyűrte az ingujját, és kivágta a legszebb fenyőt, hogy a főterünket díszítse. Hagyomány lett ebből is. Én pedig nem szerethetném jobban az én erős polgármesterem.

Oleget a mai nap azonban szokatlan hangulatban találta. Csöndesebb, mint szokott és mintha rágná valami gondolat. Még az első teát iszogatva reggel az ágyban felém fordult, megfogta a kezem, és komolyan azt mondta:

• Zizi, édesem, ígérj meg valamit.
• Oleg, megijesztesz!
• Nincs semmi baj. - mintha a mosolya őszinte, de kissé tűnődő lenne. - Csak arra kérlek, hogy ne menj mostanában Cukorpálca kisasszony házához.
• Oleg, drágám, de hát… Tudod, hogy megígértük: a bál után rendet teszünk, kicsinosítjuk, hogy új lakót fogadhasson. Nekem is segítenem kell.
• Szeretném, ha néhány napig egyikőtök sem menne oda. Sem te, sem Frufru a picikkel, sem a többi barátnőd.
• Mi van ott?
• Nem tudom. Valami. Fehér és fekete árnyalakok a tükrökben, sakktáblán mozgó bábok, zöld és piros lányruhák nagy szoknyájának suhogása, amik aztán azonnal eltűnnek…

Nem merem megmondani Olegnek, de szörnyen szeretném látni a kísérteteket… Ha kicsit is hasonlítanak Cukorpálcára, remekük el fogunk beszélgetni!

Ezt persze nem mondhattam. Boldogan csacsogva elkísértem inkább az erdőbe, és büszke csókkal üdvözöltem az én erős, okos, csodálatos uramat, miután a kiválasztott, szépséges fenyőt felállítottuk a főtéren.