Nem is tudom, mit gondoljak. Igazán nem. Tudjátok, drágáim, kit fogtam? Senki más, mint Diótörő herceg nyúlkált be a szalon ablakán, és vett a süteményekből. Ő lenne a titokzatos kész, aki összekuszálja az életünket itt Csengettyűvárosban, és aki ezzel a sok kalamajkával mégis mindig örömet, szerencsét, barátságot hint közénk?
Tulajdonképpen a furcsaságok akkor kezdődtek, amikor ő megérkezett. Túl sok dolgot nem tudunk a múltjáról, a szándékairól… Tudjuk, hogy itt szeretné tölteni a karácsonyi időszakot, tudjuk, hogy van egy öccse, aki szelíden ugratja őt, és egy táncosnő húga, akire mindketten meghatóan büszkék. Tudjuk, hogy orosz herceg. Illetve… beszélnem kell Oleggel.
- Oleg, drágám, beszélhetünk? - nyitottam be a Tanácsházán a férjem szobájába.
- Most? - nézett fel Oleg az íróasztala mögül, majd felállt, hogy csókkal üdvözöljön. Kedvesen biccentettem a tanácsurak felé.
- Á, tanácsülés van? - mosolyogtam rájuk.
- Hortenzia, mi itt dolgozunk… - sóhajtott Oleg, de mosolygott. - Nem várhat a dolog?
- Ugyan, ugyan, csak beszéljenek! - siettek felállni az urak.
- Karácsony lesz, mi is inkább sietünk haza, mielőtt kitör a családi perpatvar. - motyogták mások.
- Hortenzia, hihetetlen vagy! - korholt szelíden Oleg, majd a karjába vett. - Miről szerettél volna beszélni?
- Diótörő hercegről.
- Hmm. - nem tévedhettem, Oleg kissé elkomorodott. - Nem örülök, hogy ennyit flörtöltök.
- Oleg, te féltékeny vagy! - nevettem el magam.
- Persze, hogy féltékeny vagyok! A gyönyörű feleségem egy behízelgő modorú hazudozóval tölti az időt, hogyne lennék? - morogta Oleg.
- Drágám, én soha… hogy mondtad? Hazudozó? Mit hazudik Diótörő?