Azt hiszem, mára megnyugodtam eléggé ahhoz, hogy kézremegés nélkül megírhassam nektek a kísértetekkel történt találkozást. Nem mintha egy cseppet is félelmetesek lettek volna, igazán nem, de amit Olegtől hallgattam utána! Nos, ilyen fejmosásban sem volt részem négyéves korom óta, amikor elcsatangoltam a dadámtól szedret szedni az erdőbe.

Az elején kezdem, és szépen végighaladok az egész történeten, az lesz a legjobb. Frufrunál voltunk tehát, és megegyeztünk: utánajárunk a városkában történő furcsa eseményeknek. A legkézenfekvőbb megoldásnak a kísértetház meglátogatása tűnt, ide indultunk hát. Sapi és Pötty vidám, jókedvű gyerekek, jól kijönnek a dadussal is, így könnyű szívvel hagytuk otthon őket.

Láttuk ám már messziről, hogy Cukorpálca kisasszony házának bejáratához odaállították Oszkárt, a városka gondnokát. Egyszerre forgattuk a szemünket Frufruval. Férfiak! Hát ki akar a főbejáraton bemenni, ha a hátsó, konyha felől járható utat használtuk mindig is? Az asszonyok gyakran ott közlekednek, mert napközben így találjuk meg egymást a leghamarabb. Ott persze nem állt senki, így hát percek alatt bent voltunk Cukorpálcika házában.

Lassan óvakodtunk át a csendes, elhagyott konyhán. Vékony réteg por fedte be a folyosót, a mi lábnyomunk volt az első, ami megtörte a felszínét. Ekkor hallottuk meg a zongora hangját, és mintha lányka-hangokat is hallottunk volna. Frufruval megfogtuk egymás kezét.

Tudjátok, van egy szép nagy boltív a szalonba vezető ajtó felett - ezt két kis porcelán-agár szegélyezi, egy barna és egy fehér-szürke. A szürke mögött lekuporodva leselkedtünk be a szalonba.

Igen, ott voltak ők, két lány, nagyon fiatalok, talán tizenhat évesek lehettek. Kísértetek csakugyan: a szoknyájuk alja a föld fölött lebegett és eltűnni látszott a háttérben. Mintha kissé átlátszó is lett volna a két lány, régimódi ruhában, loknis hajjal. Ez sem rejtette el szépségüket: egyikük barna hajú volt, óriás kék szemekkel és piros ruhában, míg a másik halványszőke, meseszép arcú, és sötétzöld ruhát viselt. Ő ült a zongoránál, míg a másik leány mellette támaszkodott és halkan nevetgéltek.

Frufru megnyikkant mellettem - egy pillanatra őrült elégtételt éreztem, hogy nem én voltam, aki elügyetlenkedte a dolgot - és a két lány riadtan ránk meredt. A barna megragadta a szőke vállát:

• Gyorsan, Karamella, bújjunk el!

És elillantak a falon keresztül.

Frufru felállt, és lesimítgatta a szoknyáját.

• Na! - mondta olyan hangsúllyal, mint aki végre befejezett valamit. - Tényleg vannak kísértetek, de jobban félnek két vidám barátnőtől, mint amennyire mi félünk tőlük.
• Ez nem fogja visszatartani a férjeinket, hogy lekapjanak a tíz körmünkről… - sóhajtottam én.