Édes mama előkészített nekem egy nagy, párnás széket a védett teraszon, ahová odasüt a nap. Hatalmas kancsóban illatos teát és aranyló erdei mézet tett mellé, a citromok kis tüllzacskókban várakoztak - forró teát is innom kellett. Délelőtt, amikor már lejjebb ment a lázam, kiültem vele, és együtt néztük a csillogó folyót. Édes mama álmodozva nézte, és mesélni kezdett.

“Édesapáddal, Oleggel az a kedvenc helyünk, a dombtetőn, ahonnan épp így látszik a folyó. Ide séltátunk el először együtt, itt tervezgettük az utat a városba, majd a házasságot, és titeket is. Ide jöttünk el az esküvőnk napján is, mielőtt csatlakoztunk volna az ünneplőkhöz.

Meséltem már neked az esküvőnkről?” - kérdezte, és én bevackolódtam a puha plédekbe, várván a mesét. Nagyon szeretem, ahogy Édes mama mesél.

“Húsvét hétfő volt, csillogó április, az ég olyan volt, mintha frissen mosták volna: áttetsző és illatos. A fák vidáman nyújtóztatták rügyező ágaikat a cirógató fény felé. Én olyan vidám voltam, mint egy vörösbegy. Tudod, nekem korábban már volt egy esküvőm, így nem voltam olyan aggodalmasan izgatott, mint az első menyasszonyok. És épp ezért nem is fehér ruhát választottam.

Ó, a ruhával amúgy is nagy bajban voltam! Fehérben ugye nem akartam második esküvőre menni, a kedvenc színeim nem feleltek meg. Arany azért mégsem illik a templomba, a piros még kevésbé, a sárgák pedig fiatalabb lánynak valók. Tudod, ki adta a legjobb ötletet? Katka nénéd, aki akkor bájos, fiatal lány volt. Ő mondta, hogy próbálkozzam meg egy sötét barackszínnel. Igazán tavaszi árnyalat, és jól illik a vörösesszőke hajamhoz, barna szememhez, az arcom gödröcskéihez. Kiválasztottunk egy csodaszép, matt fényű árnyalatot, és elvittük Gyűszű nénihez. Őt már nem ismerted, ő volt a legjobb varrónő a faluban. Csodálatos ruhakölteményeket varrt nekem. A barackszín anyaghoz egész finom, csontszín csipkét választott dísznek és fátyolnak, olyan volt, mint az álom. Virágot ilyen korán nehéz volt találni, de Oleg a városból hozatott a díszítéshez és a csokorhoz melegházi virágokat. Barackszín tulipán, fehér kökörcsin és barka meg virágzó ág díszített mindent.” - Édes mama mániája, hogy minden ruhára, virágra, cipőre emlékszik. Mintha az ilyesmi fontos lenne! Nagyon szeret ilyesmivel foglalkozni, híres is a házunk, kertünk, minden partink a szépségéről. Nekem valahogy ezek nem tűnnek fontosnak. De amikor Mama beszél róluk, akkor olyan szépnek tűnnek!

“Nagyapád az esküvőmre hajlandó volt otthagyni a burmai követségen a diplomáciai munkát, és eljött, hogy az oltárhoz kísérjen. Tudod, mit kaptam tőle ajándékba?” - Édes mama itt felnevetett. - “Sosem találnád ki.
Egy édes, apró barikát hozott, szalaggal egy csengettyű kötve a nyakába. Olyan aranyos volt, olyan kedves, olyan kis ügyetlen! Bájosan bégetett vékonyka kis hangján, körbeugrándozott, és a fejét mindig a ruhámba fúrta. Gyerekkorodból még emlékezhetsz, hogy a hátsó kertben te is játszottál vele, pedig már öregecske és dundi jószág volt.” - Mama elmélázott, tekintete a folyót simogatta.

-”Az egész falu mosolygott, ahogy a templom felé sétáltunk. A virágzó fák alatt, a körülöttünk ugrándozó kisbáránnyal együtt beszélgettünk, nevetgéltünk - ne hidd, hogy ez olyan néma, ünnepélyes, áhítatos menet volt! Csupa kacagás volt az egész nap.”

Édes mama hangjára elnehezültek a szempilláim, és csendben elaludtam a napsütötte teraszon. A folyóparti fűzfákkal álmodtam, gyógyítóan susogtak a fülembe.