Ilyen szeles, felhős, csúnya napunk nem volt már két hete. Ma készülünk a körmenetre, vajon meg tudjuk tartani?! Az ég ónszínű, mintha november volna, és egérszürke felhőket kerget a szél.

Tegnap óta nincs lázam, és nagyon szeretnék már kijutni a házból. A Nagyszombat tiszteletére fehér csipkeruhám készítettem elő, és végigkutattam a lakást, hogy a szememhez illő, a fiatal, éretlen szőlő színére emlékeztető szaténszalagot találjak: ezt kötném a derekamra, és ilyennel fognám hátra gondosan fésült, halántékomnál két csinos, hajpántnak használt hajfonatba rendezett tincseimet. Édes mamát megkértem, válasszon nekem illatot az ünnep tiszteletére, ha mégis el tudnánk menni, a szörnyű idő ellenére. Szerinte a jázminillat illene hozzám, és tényleg: nagyon szeretem! Elkértem tőle egy halványsárga bőrből készült szép kis cipőt is, mert sosem hordja, és ennek igazán szép az orrocskája, ahogy kibújik a szoknyám alól.

Papa elnevette magát:
-”Még többet tollászkodsz, mint az édesanyád!” - és ekkor vettem észre, hogy csakugyan így van. Ehh, mindegy, attól még én vagyok én, akinek a tudás a legfontosabb. Na de mindig, minden pillanatban?! Nem érek rá most ezen gondolkodni, mert lassan indulunk. Szeretnék nagyon szép lenni! Igaz, hogy Ármint sosem érdekli, hogy nézek ki, de engem azért érdekelhet.

Kora délután megcsendült a csengőnk. Még sosem tűnt fel, milyen szép hangja van: úgy szól, mintha kis ezüstharangokat fújna valami könnyű szél a szabadban. Florian érkezett, hogy megvizsgáljon: elmehetek-e otthonról. Vissza kellett fognom az ereimben szaladó energiát, hogy ne fussak elé, mint egy kis bolond, hisz meggyógyultam.

Dobogó szívvel vártam, mikor tekint rám Florian. Tágra nyílt a szeme, a mélyen beszívott levegőt pedig nem engedte ki, pillantása úgy követte az enyémet, ahogy méh táncol a virág felett.
-”Szépséges Soniám, miattad jöttem vissza.” - mindketten tudtuk, hogy nem csak az egészségügyi ellenőrzésről van szó. Édes mama beterelte a családot a szalonba, mondván, hogy még ellenőrizni akarja az ünnepi öltözéküket indulás előtt.
-”Florian, én... Már jól vagyok.”
-”Én azonban nem annyira. Mintha nem lennék otthon. Mindig hiányzik valami, rosszul alszom, ha ritkán álmodom: álmomban a búzamezőkön járok, vagy a folyóparton a fűzfák alatt. Ahol azelőtt veled. Hiányzol.”- bevallom, nem tudtam megszólalni. Csak néztem az imádott, hosszú pillákat, hallgattam az édes hangot, és szót sem tudtam szólni.
-”Tényleg mást szeretsz, Sonia? Édes pajtásom, mindig azt hittem, hogy mi egymáshoz tartozunk... Sosem gondolkodtam rajta.”
-”Elmentél. Aztán, amikor visszajöttél, szörnyen féltékennyé tettél. Nem szerettem olyan lenni. Olyan nyomorultul éreztem magam, mint egy kis kukac. Ne nevess ki, kukacnak lenni egyáltalán nem jó!” - de már én is nevetek, persze.
-”Ne haragudj., Napsugár” - a régi néven szólított. Nem magyarázkodott, nem mentegetőzött. Istenem.
Elpirultam.
-”Valójában már nem haragszom. Csak... megváltoztam. Más vagyok, te is mondtad, mint kislánykoromban. Más is illik hozzám. Más társ, más élet.”

Édes mama és nyomában a család megjelent az ajtóban, és Papa kedvesen érdeklődött, hogy akkor én most mehetek-e velük a körmenetre. Az én családomnak remek érzéke van ezt a kérdést mindig rosszkor feltenni!
-”Szaladj, Napsugár! Ebben a ragyogó időben bátran kimehetsz.” - úgy ragyogott a nap, hogy még a bárányfelhők is remegni látszottak a magasban. De hát mikor derült ki az idő?!

A körmenetet szinte álomban jártam végig. Láttam a kedvesen integető Ármint, Jolanda is arcon csókolt, Frufru néni, Katka néni megdícsérték a ruhámat, aztán nem láttam mást. A vallás korábban inkább kulturálisan érdekelt, a hitet túlságosan mély és titkos dologként éltem át, hogysem ilyen parédával lehessen harsogni róla - vitatkoztunk is sokat erről Árminnal - de most egészen magával ragadott Krisztus halálának és közelgő feltámadásának gondolata. Életemben először nem gondolkodtam róla, hanem átéreztem valamit abból az élményből, amelyik a feltámadás csodáján ámul és hálát adtam érte.